Szalki-sziget, 40 fok, rock

Bejáródtam. Edzve vagyok. Összhangban csikorognak a fogaskerekek bennem. Hozzászoktam a kellemetlenségekhez. Emiatt kevés dolog lep meg. Nem botránkoztatott meg King Diamond idei Rockmaratonos fellépésének lemondása sem. Egyáltalán. Botránkoztam eleget, amikor annak idején a Megadeth lemondta (mivel a basszusgitáros a koncert előtt eltörte a kis lábujját). Manapság sztoikus közönnyel veszek tudomást mindenről és megyek tovább. De még mindezek előtt…

Magyarországszerte még jóval a fesztivál előtt elkezdődött a Rockmaraton-láz. A szokásos köpködések, utálkozások végigsöpörték az internet bugyrait. Volt pillanat, amikor szinte már keblemre öleltem volna a szervezőket, ne gondolják azt, mindenkitől csak a gyűlölet telik. És mindez miért? Mert valaki, illetve egyesek, másmilyen belépőárakat, fellépőket képzeltek el, mint amit a szervezők a törzsközönségük elé tettek. Ha ez a utálkozás egyáltalán a tényleges fesztiválra járó közegtől ered. Könnyen el tudom képzelni, hogy ezek a személyek nem is terveztek Rockmaratonozni, csak a frusztrációjukat élik így ki a világhálón, mint máskor a kocsmapult előtt, vagy a forgalomban.

Tehát, amíg egyesek nem, addig szerencsére sokan igenis nagy izgalommal várták Magyarország egyik legrégebbi olyan fesztiválját, amely a metál/rock/punk zenéknek ad otthont. A közlekedési infrastruktúra is talán először, de odafigyelt erre a rendezvényre. Aki Budapestről indult vonattal, Pusztaszabolcsnál vonatpótlóra szállt, ami szinte a fesztivál kapuja előtt rakta ki a dunaújvárosi Szalki-szigeten. A rendezvény tehát jelen van az ország tudatában. Reklám is volt bőven. Lehetett tudni, hogy nagy nemzetközi bandák is jönnek és a rendezvény szeretne szintet lépni. Én sajnos csak két napról tudok szólni.

Csütörtökön a vonatban zötyögve kénytelen voltam távol ülni a Running Wild pólós társaságtól. Én egy koncertbeszámoló írását fejeztem, ők meg arról beszéltek, meddig volt jó, és melyek voltak a fénypontjai a germán bandának. A két fokkal halkabban vihorászó középiskolát vagy befejező, vagy még az iskolapadban penészedő, vagy rocker vagy punk lányok kevésbé zavartak. Ők arról beszéltek, hol tartják majd az italt, hogy kell becsempészni, na és Zoli milyen cuki.

A vonatpótlóra tetemes rockerközönség szállt fel. Talán az egyedüli voltam, aki csendben foglalt helyet és nem volt egy nyitott doboz Kőbányai világos a jobb kezében. Gondolom, ez is szerepet játszott abban, hogy egy kedves nagyi ült mellém, aki azért utazott Dunaújvárosba, hogy a rocker gyerekeinek a gyerekeire vigyázzon. Egyébként, ő a Maiden, Saxon, Rotor, P.Box vonalat szerette, de a kölkök már inkább thrasht hallgatnak, de ezúttal a Running Wild miatt mennek a rendezvényre.

A többször említett ős heavy-speed-kalóz metál tehát bőven inspirált arra egy bázist, hogy részt vegyen a fesztiválon. Ennek a bandának köszönhetően találkoztam én is a nagykikindai barátaimmal a bejárat előtt, vagyis előtte még a Phrenia oszlopos tagjainak felével. Elmondásuk szerint, senki nem kapott a fellépés alatt napszúrást, minden jól működött, nagyon meleg volt a színpadon, volt közönségük. A koncertjüket egyébként többen is dicsérték. Láttam őket többször, biztos vagyok benne, hogy jól teljesítettek.

Kint is meleg volt, de odabent is. A napsugarak is vettek jegyet a Rockmaratonra, és ez így van jól nyáron. Por az volt, páran küszködtek a meleggel, néhányan az igen gyorsan felmelegedett sörrel. Én a programfüzetet csemegéztem volna, de mint kiderült, csak egy hatalmas hirdetőoszlopról lehetett értesülni arról, ki és merre játszik majd. A szokásos étel- és italkínálat, semmiből sem a legjobb, vagy a legkülönlegesebb, de panasz sem lehetett semmire, mert van mindenből legalább egy erős átlagos. A kínálat egyértelműen a közép-alsó rétegeket veszi célba. Emiatt elégedetlenkedett is néhány nemzetközi fesztiválozó, akik hozzászoktak a korlátlan választékhoz és minőséghez.

Szerbiából ennyi emberrel magyarországi fesztiválon nem találkoztam a megboldogult Hegyalja és átalakult Sziget óta. Szerbek, magyarok, sőt szlovákok. Akik első naptól ott voltak, azoktól megérdeklődtem, miről maradtam le szerdán. Az előző napról megtudtam: a Powerwolf a világ egyik legjobb bandája (szerintük), a HU fellépését változóan értékelték, egyesek többet vártak. A Cancer zenekart nem ismerték, de a Gloryhammer nagyon ott volt, akárcsak a Junkies.

Én ekkor már a Cemetary Skyline-t néztem, ami állítólag nagyon jó. Hát, technikailag nem volt rossz, de az életem ez a sokadik gótikus metálos sablon nélkül fut tovább. Gondolom, valami művészeti előadó pályázati dolgok miatt hozták létre a Borgir/Tranquility/Morphis/Insomnium/Sentenced egykori tagjai ezt a „milliomodik a sorban bandát”. Annak tetszhetett, aki életében nem hallott ilyen zenét. Nem rossz, csak a sok pénzen kívül semmi különös nincs benne.

A „segítsük meg az öreg rockereket, mert rossz a nyugdíjuk” magyar változata is megérkezett ezen a napsütötte délutánon. A Rudán Joe Band & Kalapács József formáció fellépése talán érdekes volt. Jól teljesített a két vén róka, de már annyiszor láttam őket, hogy közben beszélgettem, és készültem a Steel Panther koncertjére. Faképnél hagytuk őket, és egyébként is bőven volt lehetőség a rendezvényen a nosztalgiázásra.

A Steel Panther glam metál/comedy rock zenekar régóta bakancslistás volt. Egyrészt szeretem az 1980-as évek heavy metál, glam metál vonalát, másrészt imádok röhögni. Én ezt a professzionális szinten mozgó, minden határt átlépő viccbandát egyetemista korom, vagyis a Feel the Steel bemutatkozó lemez óta bírom. De meg kell hagyni, viccben mindig jobb volt a zenekar, mint zenében. Ez így volt ezen a koncerten is. A nyitó Eyes of the Panther/Asian Hooker bármennyire metál, a Fat Girl bármennyire álglam, az elsőszámú szereplő a humor volt.

A zenekar nagyon jól szólt, két rúdtáncos lány segített rá a látványra, Michael Starr énekes sziporkázott, és szinte sírás közeli állapotba kergette a közönséget poénjaival (legalábbis azt a részét, amelyik értette). Változik a magyar közönség. Az újabb generációk szerencsére bevállalósak, és több nyelvet beszélnek. Így keveredtek színpadra a Girl from Oklahoma közben „a vonaton vihorászó” útitársaim. Starr nagyon megörült, amikor meglátta, hogy középiskolás lányok jelentkeztek háttérvokálozni a dalba, később pedig egy egész lánysereget felhívott a színpadra bulizni. Tehát, aki ott volt, az tudta mire ment, szexista vicceket hallgatni, és nosztalgiázni egy olyan korszak iránt, amikor a politikai korrektség nem volt annyira szükséges, mert több volt az emberek humorérzéke, és a frusztrált személyek kevesebb teret kaptak. A vége felé egyre metálabb lett a koncert az olyan dalokkal mint a Gloryhole, vagy a Death to All but Metal. Igazat kellett adnom egyik társamnak: Ennyi pofázást koncerten még nem láttam! De legalább röhögtünk.

A Dragonforce zenekart régen nagyon utáltam, de most úgy gondoltam, talán felnőttem hozzá. Elvégre ez egy gyors, kemény zene, szélvész gitárfutamokkal. Nos, én erre a Dragonforce–Én–Rockmaraton háromszögre nem készültem eléggé. Lehet, nem járok elég ilyen eseményre, ezért nem tudom, mi zajlik egy ilyen power metál eseményen, de számomra teljesen újat láttam. Ez a banda tényleg elképesztő volt. Az egész színpad egy életre kelt Barbie-házra, vagy az Én kicsi Pónim és a Gondos bocsok világára emlékeztetett. Minden villogott, nagyon cuki volt, nagyon gyors, nagyon dúr hangzatú, nagyon profi, nagyon nyálas. Én metál koncerten még nem hánytam a behízelgéstől, de ez nekem olyan volt, mint amikor leerőltetnek a torkomon egy nagy tortát, ami édesnek édes, de én amúgy utálom az édest és még ennem kell rá fagylaltot is. Elképesztő játéktechnikát láthattunk, le-fel ugrálást, rohangálást és minden olyan volt, mintha szirupot öntenének a nyakamba. Egy idő után azt hittem, nem lehet ezt fokozni. Aztán csak sikerült a muzsikusoknak mindent megfejelni egy Céline Dion-feldolgozással. Csak azért nem hánytam el magam a sok nyáltól, mert nem ettem rendesen, és nem volt minek kijönnie.

Tehát ezt foggal körömmel bírtuk addig amíg, és inkább fészkelődtünk a My Dying Bride fellépésére egy másik színpadhoz. Elég zűrös a banda háztája mostanság, és nem is tudom, mit vártam egy olyan koncerttől ahol Aaron Stainthorpe alapító énekest (amíg ő gondolom a High Parasite formációjával foglakozik) helyettesítik. Mikko Kotamäki (beugró énekes, aki egyébként a Swallow the Sun frontembere) szerencsére alaposan elvégezte a házi feladatot és technikailag sem adta rosszabbul elő az érvagdalós mélyrepülős dalokat, mint a banda hivatalos frontembere. Néhány technikai hibát, összegerjedést leszámítva egy hangulatos koncertet kaptunk, számomra üdítő dalokkal, mint az A Kiss to Remember, The Cry of Mankind, Like Gods… Az új lemezről a The Apocalyptist játszották el, legnagyobb meglepetésemre pedig előkerült a From Darkest Skies és a Raven and the Rose. Gondolom, ez a koncert legalább akkora büntetés volt egy Dragonforce-rajongónak, mint nekem az ő konfetti-sárkány-babarózsaszín metáljuk.

A Runnig Wild fellépését nagy várakozás előzte meg. A zenekar nagyon keveset állt színpadra az utóbbi években. A zenekarvezető Rock 'n' Rolf pedig már a nyilvánosság előtt is jelezte, hogy kalózhajóját a Styx folyóra készíti elő a következő stúdiólemez helyett. Persze, amennyire tud inflálódni egy zenekar ára ilyen hírverések közepette, talán ez csak egy évtizedes búcsúzás előszobája.

Aki ott volt ezen a fellépésen, egybehangzóan állíthatja: Ez jó volt! Sok jó dalt hallhattunk, de hirtelen vége lett. Amennyire én számoltam, ki sem használták a rendelkezésükre álló műsoridőt. Ha engem kérdez valaki, a visszázás sem volt az igazi, de olyan sebesen eltűntek, hogy idő sem volt rá. Nem volt Conquistadores, Morodor, Pile of Skulls, viszont volt egy csomó más kiváló nóta az együttes legerősebb korszakából. Lehetett örülni a Bad to the Bone, Riding the Storm, Branded and Exiled, Under Jolly Roger és hasonló szerzeményeknek, amelyek nagy metál himnuszok voltak 25-35 éve. A közönség jól érezte magát, a zenekar is, viszont nagyon rövid volt a műsoridő. Profi volt az biztos!

(Folytatjuk)