Szalki-sziget, negyven fok, rock

Az idei Rockmaratonról szóló beszámolónk első részét ITT olvashatjátok el.

A szombati nap King Diamond körül forgott. A dán úr a szólóformációjával rég turnézott már. Pár éve viszont láthattuk a Mercyful Fate zenekarával, mivel elég jól körbekoncertezte a környéket (természetesen Szerbiát megkerülve). Ezen a napon megszaporodtak ezek a dán bandás metálpólók. Tudtam, zenei szempontból kemény lesz számomra ez a nap, de egy pillanatra sem hátráltam meg a heavy és power metál bandák elől. A közelgő K.D. koncert iránti vágyam mindent legyőzött.

Ehhez az alapot a Brainstorm adta meg, ami marha jól zenél, csak sajnos ez engem mindig hidegen hagyott. Ezt követően arrébb léptem egy kicsit, és ismét egy Kalapács-koncerten találtam magam, csak most Rudán Joe nélkül. A koncert nagyon meggyőzően szólt (ami egyébként igaz volt a fesztivál egészére), Józsi is formában van. Másrészt roppant érdekesnek tartom, hogy rajtam kívül senki sem un rá a milliárd ex-Pokolgép és magyar lakossági metál produkciókra.

A germán Grave Digger iránti rajongásom látott szebb napokat is. Nem túlzok, ha azt mondom nagyon sok éve nem követem a zenekar. Az olyan dalok, mint a Knight of the Cross, Heavy Metal Breakdown, Circle of Witches néha bekacsintottak az életembe valamilyen házibuliban. Mint egykori hallgatójukat motivált a koncertjük, de sajnos az élmény végül elég szerény lett. A nem túl hosszú koncerten elég jól forogtak régebbi és új dalok is. A produkcióra nem lehet panasz. Annak ellenére, hogy a zenekar egyik fele közelebb állhat a nyugdíjhoz, mint a pályakezdéshez, lendületes koncertet láthattunk. Valamiért nekem sajnos nem jött át, úgy tűnik, a germán banda kevés volt ahhoz, hogy felébredjen bennem a régi tűz.

A Prosectura viszont meglepő módon felélénkített. Egy teljesen hagyományos koncertet adtak, szokás szerint inkább a régebbi lemezekre, a közönségkedvenc dalokra támaszkodva. Ők teljesen hitelesen és debilen öregedtek meg. Egy szerethető zenekar, sok iróniával, humorral. Az egykor polgárpukkasztónak számító dalszövegeik manapság dajkameseként hatnak olyannyira kitolódott az ingerküszöb. Ezekben a pillanatokban megnőtt a Kifi-stáb, és jöttek a friss infók is. Nem lesz King Diamond-interjú. Sőt, koncert sem. Eddig is tudtam, hogy ez egy kemény nap lesz... A helyzetet pár régi barát, kolléga feltűnése mentette meg, akikkel kedvesen elszórakoztattuk egymást (hail to Sun and Moon), miközben bemondták a nem túl kellemes hírt. Mondanom sem kell, sokan, főleg akik az ex-Yu térségből vagy Erdélyből jöttek csak ez a koncert miatt, szinte a dühroham szélén voltak. Én ezt már átéltem egyszer, de akkor legalább vigasztalódtam egy Amon Amarth/Gutted-koncerttel és még az Airbourne-t is sikerült megkedvelnem. Most maradtak a barátok. Bánátból, a Tisza mellől, Újvidékről, a Rózsa-dombról. Még jó, hogy ők jók.

És hogy aztán mivel töltöttük az időnket? A Stress (és senkit nem akarok bántani), inkább jópofa, mint HM tény. Főnök az Akelából szerencsére nem volt seggrészeg. Valamennyire értékelhető módon gyalázott mindent a földbe, amit annak idején felépítettek az 1990-es években. Mi a francnak kell ezt csinálni? De ennél is gázosabb, hogy ennek még úgy látszik, legitimitása is van. A kereslet minősége is érdekes kérdés az országban. Az Alvin és a Mókusok számomra teljesen érthetetlen. Nem értem, ha ez punk, akkor miért, ha rock, akkor miért pop, stb. Szerencsére a Varg, habár nem igazán az én világom, kisimította az idegeinket.

És hogy aztán mivel töltöttük az időnket? A Stress (és senkit nem akarok bántani), inkább jópofa, mint HM tény. Főnök az Akelából szerencsére nem volt seggrészeg. Valamennyire értékelhető módon gyalázott mindent a földbe, amit annak idején felépítettek az 1990-es években. Mi a francnak kell ezt csinálni? De ennél is gázosabb, hogy ennek még úgy látszik, legitimitása is van. A kereslet minősége is érdekes kérdés az országban. Az Alvin és a Mókusok számomra teljesen érthetetlen. Nem értem, ha ez punk, akkor miért, ha rock, akkor miért pop, stb. Szerencsére a Varg, habár nem igazán az én világom, kisimította az idegeinket. A német banda elég eklektikus zenét játszott, ami egyszerre akart modernebb, de hagyományos metál is lenni. A koncert legszebb pillanata számomra az volt, amikor egyikünk szólt, hogy nem baj, legalább lesz ma Unto Others, „na majd azon”. Ettől igen nagyot dobbant szívem, mert teljesen kiment a fejemből (ami egy normális, elvehető programfüzet hiányában érhető is) az amerikai banda.

Mindeközben a fesztivál levegőjét nem más szívta el, mint A MAGYAR ZENEKAR, a Tankcsapda. Hát őket mára leginkább motoros találkozókon tudom elképzelni, de most erre ismét csak azt tudom mondani, hahó, öcsi, úgy látszik errefelé erre van igény vagy -telenség.

Az Unto Others viszont mindent vitt. Valahogy így képzelem el 2025-öt, a jövőt, a zenét. Itt látom az értelmét annak, hogy korábban is volt rock/metál zene, és van egy kontinuitása. Valahonnan jön a zene és valahova tart. Aki nem tudná, ez egy alig öt éve létező, háromlemezes banda Portlandből. Fiatalok, hatalmas bizonyítási vággyal, energiával, lendülettel, jó dalokkal, hangzással, és ami a legfontosabb: tűzzel szívükben állnak színpadra. Nem szépfiú kiállítás ez. Látszik, itt évek óta együtt dobban a szív, együtt lélegeznek, kitalálják, megcsinálják és minden fellépés életük fellépése. A zene hagyományos heavy/thrash metál elemekből építkezik, és ehhez jön hozzá egy dark/goth hangulat, amitől a muzsikájuk sötét és dallamos lesz.

A nyitódal a számomra nem túl erős, túlzottan popos Butterfly volt az utolsó lemezről, ezután viszont megkezdődött a száguldás, az olyan dalokkal, mint a Momma Likes the Door Closed, Nightfall, Destiny, amik szépen váltották egymást a lassabb, rockosabb dalokkal, mint a Jackie, Fame stb. Nehéz kibírni egy ilyen koncertet egy helyben, olyan jó dalok mellett, mint a Heroin, Give Me to the Night. Egy új, eljövendő korszak himnuszai már ezek, amik nem léteznénk azok az alapok nélkül, amiket a korai nagyok letettek jó 30-50 éve. A koncerten persze alacsony volt a nézőszám, mert a magyar ember zenéje ezen a rendezvényen a Depresszió.

Miután alaposan kirajongtuk magunkat a zenekarral a kocsmapultnál, megkezdődött a mi a fenét kellene csinálnunk érzés, és ezzel együtt a kínlódás. Legalább akkora kínlódás, mint amit az egykori olaszországi symphony metál harcos Rhapsody zenekar tagjai lebonyolítottak együttesük neve körül. Fogalmam nincs Luca Turilli hol van, de a Rhapsody od Fire-koncerten nem volt. Ez pedig ismét sajnos nem az én zeném. Ezzel a sárkányölő dologgal amúgy sem tudtam soha azonosulni. A csatába hívó power metál himnuszok viszont sokak lelkét rabul ejtették és együtt kergette a közönség a sárkányokat a zenekarral.

Aztán belenéztünk az AWS elejébe, ahol roppant megfeszült figyelemmel várakozott a közönség. Az eksztatikus pillanat egy gitárriffel oldódott, amivel mi is kioldottuk a köldökzsinórunkat és mentünk eggyel tovább, a HétköznaPI CSAlódások koncertjére.

Én mindig utáltam őket, mert nem azért megyek egy koncertre, hogy politizáljak. Kívánatos, hogy a zenekarok felszólaljanak az általános igazságtalanságok ellen, felhívják a figyelmet társadalmi problémákra, vagy éppen aktivizmusra buzdítsanak. A PICSA ezzel szemben visszahozza a szorongásom, mert a torkomon erőszakkal nyomja le a magyar valóságot. Nagyon sok mindent meg lehet úgy fogalmazni, hogy mindenki tudja miről van szó, és ne legyünk vulgárisak, de ezt ők nem tudják. Ellenben, a zene maximálisan jó, beedzett és -járatott, nem lehet rá követ dobni. De koncert közben fideszezni meg gyurcsányozni rohadtul idegesítő, még akkor is, ha utálom a patkányokat. Che Guevara meg egy igazi fasz volt – csak szólok.

A pontot az I-re az idei Rockmaratonon számomra az Alkohol tette fel. Sajnos nem értem, ebbe az összekukázott harmadvonalas tcspda-turkálóban, mit lehet szeretni. Eddig inkább kerültem őket, de most mivel az élet tálcán hozta elém, végignéztem. Egyszerűen röhej ez a zene, a hang, koncepció, minden. Olyan kínrímek voltak, hogy a fülem beletört. A szövegek giccshalmazának hitelességét pedig csak csorbította a színpadi kép, ahol három korosodó srácot láttam, akik el akarják velem hitetni, hogy ők a magyar Mötley Crüe. Mivel a zenében meg amúgy minden csapdás, csak rosszabb minőségben, sajnos az egész együttes egy paródia-zenekar hangulatát kelti, és amikor rájössz, ez nem vicc, csak rosszabb lesz minden.

Így múlt el számomra az ide Rockmaraton. Nem éreztem magam felemelve, nem lettem túlzottan gazdagabb fesztiválélményekkel, de egyébként jól éreztem magam.

Amit igen túlzónak érzek, az a Rockmaraton kilépése a nemzetközi porondra magyar fesztiválként. Ez a helyszín nem rossz, de kicsi. Mivel az idén kevesebben voltak, mint tavaly, nem volt akkora felfordulás a sorban állás miatt. Amennyiben beszabadulna egy nemzetközi tömeg, összeomlana az infrastruktúra. Az étel-ital kínálat nem túl magyaros, nem túl választékos, nem túl minőséges, az árak viszont ugyanolyanok, mint a környező országok fesztiváljain. Sajnos sok szempontból olyan érzésem volt, hogy „jóleszeezacsororokkernek” magatartás működik.

A zenei felhozatal, ami a külföldi bandákat illeti, nem rossz, de van sok kisebb nagyon jó muzsikát játszó nemzetközi banda, amit le lehet ilyenkor akasztani. Amit hiányolok még, a feltörekvő, magyar bandák, akik jó zenét csinálnak és felkavarják az állóvizet. Ebből nagyon kevés volt. Fiatal lángoló tehetségek helyett azokat az öreg rockereket néztem, akik egyébként jók, de a legtöbb kisebb magyar rockrendezvény abból él, hogy elhívja őket. Mindenhol ezeket látni. Egy külföldi zeneturistát ezekkel a bandákkal nem lehet megfogni.

A szervezők, ott dolgozók kedvességét ki kell emelnem, mert ezek a dolgok nagyon rendben voltak. Nem lehet könnyű munka egy csomó ellentétes érdeket és érdeklődést kielégíteni, elszámlázni ennyi külön kérést és igényt, ennyi mindennek megfelelni. A Rockmaraton közösségének igényeit szerintem nem kielégíteni kell, hanem az igényességi szintet emelni náluk. A nemzetközi színvonalhoz még sokat kell emelkedni, kell nyitottság, korszellem, egyensúlyozni a régi és az új között.

És végül, itt meg szeretném köszönni Szőcs Attila kollégánk eddigi munkáját, aki oly sok éven át hűségesen tudósított a Rockmaratonról és egyéb rendezvényekről. Attila a Steel Panther-koncertet követően jelentette be nekünk, hogy nyugdíjazza magát. Köszönjük Ati az eddigi munkásságod, és kellemes nyugdíjas éveket kívánunk az örök fiatal tüzes szívű rockernek!

Fotók: Vígi László!