2019. 04. 11., csütörtök, Budapest
9.00
„Olyan abszurd az az ember és a helyzet, hogy attól félek, beleszeretek”– mondtam egyik társamnak a diákzsűriben a tavalyi káemvén, az esti koncert után a szállásra ballagva.
Most az említett delikvenssel ülök kézenfogva a negyvenhetes villamoson. Azt kérdezi, hanyadik. Hat. Mondom, magam is meglepődve azon, hogy már két éve, hogy nem versenyzőként vagyok ott. És meddig akarod ezt még csinálni?
Eláll a szavam a kérdéstől. Fel sem merült bennem, hogy lesz olyan évem, amikor a becsei három nap nélkül múlik el az áprilisom.
Hát, mindig. Felelem.
Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy mekkora kinccsel rendelkezünk. Ötvenkét éve.
17.35
Délután ötkor végeztem az egyetemen. Rohanok a Népligethez. Mindig olyan érzés kijönni a belvárosból, mintha egy szépen megszerkesztett, gazdag, tiszta és élvezetes illúzióból jönne az ember a valóságba. A város leggroteszkebb, legszürkébb, leglecsúszottabb környékére, de az autós itt vesz fel. Három óra múlva pedig már otthon is leszek. Kicsi a világ. A kocsiba beszállva látom, hogy a sofőr másik utasa szintén káemvés arc. Ugyanazért utazunk most haza. Irány Becse.
2019. 04. 12., péntek, Becse
Ez a hatodik. Minden évben egy kicsit jobban várom. Négy évig versenyzőként, diákzsűriként, az egyetem kezdete óta pedig önkéntes ifi szervezőként.
Vannak olyan emberek, akikkel egyszer az évben találkozunk. Ezen az ünnepen, de ezeknek a szoros köteléken alapuló barátságoknak meg sem kottyan az a háromszázhatvanöt nap. Olyan ez, mintha mindig is ismertük volna egymást. Egy nagy család vagyunk, akik szanaszéjjel a világból összegyűlnek az ünnepi színpad és asztal köré.
Amikor megérkezünk, mindenki mosollyal, öleléssel köszönti a másikat, majd átváltunk egy jól működő, szorgos hangyabollyá. Azért vagyunk itt, hogy a mostani középiskolások is megtapasztalják a szakmai zsűri elismerését és építő kritikáit, egymás inspirálását, az új barátságokat, az esti koncertet, a reggeli kávét és burekot.
Amikor látjuk azt, ahogy egy picit remegő lábbal, a szövegük papírját szorongatva fellépnek a színpadra, vesznek egy nagy levegőt és hatalmas, csillogó szemekkel kezdenek neki az előadásuknak, az a pillanat az, amiért megéri, és amiért soha nem fogjuk abbahagyni. A közös bennünk, hogy mindannyian itt kezdtük. Tudjuk, milyen először jönni kissé félénken, senkit nem ismerve, majd megfogadni, hogy jövőre is és azután is itt leszünk.
Virág Kiss Anitának például, a KMV egyik elnökének ez a tizenharmadik éve. Az elmúlt három évben bejártam húsz országot, és bizton állítom, hogy nincs még egy ilyen verseny a világon.
2019. 04. 14., vasárnap
18.00
Voltam otthon. Megyek haza.
Toldi Éva kritikus, az újvidéki Magyar Tanszék tanára, a KMV irodalmi vetélkedője bírálóbizottságának elnöke:
– Szomorú vagyok, mert a publicisztika kategóriában kevés pályamű szerepelt. Úgy tűnik, mintha a diákok nem érdeklődnének az újságírás iránt. Lehet, hogy ez nem így van, csak most így alakult. A humoreszkből is kevés volt, de ami volt, az kiváló volt. Egy nagyon jó irodalmi vonatkozású paródiát is hallhattunk, ami nekünk, irodalmároknak, különösen érdekes. Ami a verseket illeti, nagyon tanulságos volt, hogy milyen sok jó vers van, és hogy a mai fiatalok mennyire el tudnak távolodni a klasszikus költészettől, a hagyományos versvilágtól, a 19. századi verselési módtól, és ez már többnyire 20. századi verselés, sőt helyenként posztmodern beütésekkel is találkoztunk. Nem tudom, ez minek köszönhető, de közrejátszhat benne a sok workshop is, amit a középiskolákban tartanak. Úgy tűnik, hogy ismerik, tudják, milyen a korszerű versbeszéd. Ez néhány éve nem volt jellemző. Nagyon erős volt az értekező próza mezőnye is. Számomra érdekes volt látni, hogy megjelentek a posztmodern irodalomtudomány irányzatai, például a feminista irodalomkritika, hogy erre fogékony ez a nemzedék, és hogy ennyire felkészültek ezek a fiatalok.
A novella is egy külön világ, és mindig érdekes számomra. A középiskolások novelláit olvasni nagyon tanulságos. Engem mindig érdekel, hogy mennyi benne az élményanyag, hogy a saját világukból mit tudnak megjeleníteni. Hagyományosan a halál témája foglalkoztatja a fiatalokat. A halálnak rengeteg válfaja megjelenik, például a meghívott halál, az öngyilkosság is jelen van, azután a halálnak mint szimbólumnak a felbukkanása is tanulságos. A vajdasági magyar irodalom történetében a halál megjelenési formái érdekesek és változatosak. Már Szenteleky Kornélnál is egész arzenálja van a halálnak, és az időben utána következő szerző, Szirmai Károly a vidéket, a tájat a halálon keresztül ragadja meg. A középiskolások, akik a halálról írnak, a legjobb szövegekben valamilyen módon transzponálni tudják, tehát a sajátjukká teszik a halált. Engem azok a szövegek fogtak meg, amelyekben élettényeket is láttam. Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy a diákok mennyire tudják megszerkeszteni a szövegeiket.
A nyilatkozatom elején azt mondtam, hogy szomorú vagyok, annak viszont örülök, hogy nagyon sok jó vers és értekező próza volt.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá