Brutal Assault 2019

Igen átszellemülten, kissé jöhet-e még valami igazán jó érzéssel kóválygunk a Godflesh koncertjére. A Hellhammer hakni mellett úgy elmegyek, hogy el sem hiszem. Az első sorokban álldogálva reménykedek, hogy a két hangtechnikus az extra adag szorongásos üldözési mánia megfelelő minőségű megszólalása érdekében végre beállítja a hangzást, miután ma végigéltük, amint a pokol kapuján dörömbölnek, majd kinyitják, belöknek, és szép lassan eltemetnek. Itt az ideje egy újabb érzelem túlcsordulásának. Aztán Justin Broadrick és G. C. Green személyében végre visszatérnek a hangtechnikusok, utóbbi le is üti az első basszushangot, és én picit megijedek. Lehet, most követek el merényletet a hallásom ellen. Rohadt nyomasztó, kétségbeesett küzdelem kezdődik, a basszus olyan, mintha rugdosnák a gyomromat. Összeverődnek a sorstársak, és megkezdődik a tánc a Steril Prophet-dalra, majd szépen potyogtatják el a repertoárt. Broadrick kétségbeesetten harcol a démonaival, kiüvölti a félelemeit, szaggatja a húrokat. Ez tutira nem egy gyerekmese. Mocsok frusztráltság/őszinte üvöltések. Később jön a Defeated, és nem értem, hogy most miért mennek le. Hol a többi? Alig hallottam valamit, sőt a kedvenceim közül szinte semmit.

Kint a táborban emlék gyakorlatok folynak. Engem rohadtul untat az egész, inkább nyakon csípek néhány érdeklődőt, és azt nézem, a kinti kocsmában hogyan lehet még egyet fürdeni a szubkulturális cirkuszban. Az eset, amikor már nem kell sör, nem kell semmi, de ha adva van a lehetőség, akkor persze jöhet, miért ne, az is, más is. Miért hallgatunk régi Krabathor-dalokat, Deicide demót, és miért nézzük azt, hogyan táncolnak olyan zenére az asztalon, amiket szülővárosomban nagyrészt nem ismernek, miközben itt hatalmas léptekkel zajlik a megvilágosodás? Ez az olyan este, amikor más nem juthat az ember eszébe, mint hogy sátán, edd meg a szívem, nagyon úgy fest, bezárták a mennyország kapuját.

•

A háromórás alvásnak igen komoly következménye tud lenni, főleg ha reggeli hajrá is van, mert a Gutalax fél tizenegykor kezd a nagyszínpadon. Alig vagyok magamnál, mindenkit próbálok rávenni: Gyüjjön be! Mindenki leszarja, ami végül is igen stílusos egy Gutalax-koncert előtt. A korai időpont ellenére sokan áramlanak befelé, a vécékefe és -papír, valamint a gumidelfin, -sárkány, -kutya elengedhetetlen kellék a rajongók részéről. A fellépés telt nézőtér előtt kezdődik, megindul a hatalmas mosh, repülnek a felfújható állatkák, a hangulat a tetőfokon. Aztán hirtelen mindenki lelép a színpadról. Ennyi volt? Mi van már megint? Kérem, videó premier veszi kezdetét. A kivetítőn a Shitbusters új klipjét láthatjuk. Mindenki tánccal fogadja, majd visszajönnek a banda tagjai, és folytatódik ez az igen szar koncert. A Gutalax fellépését ép ésszel nem igazán lehet leírni, de ez tényleg a jó ízlés meggyalázása, főleg mert rettenetesen cukin csinálják ezt az egész marhaságot. A dalok haladnak az eddigi két lemezről, elégedetten bólogatok. Miért indul meg a Toi-Toi vécé a közönség felé? Sok marhaságot láttam, ettem, ittam, de body szörföző alkalmi vécékabint még nem. Leír egy kört, majd visszamegy a színpadra. Ezt szinte senki nem hiszi el, de igen, megtörtént. A banda titka a jól eltalált retró, de mégis korszerű módon megszólaló, táncolható death/grind, az életteli fellépések, a humor pedig csak hab a tortán.

Kezd az idegeimre menni a délutáni eső. Mivel az Oceans of Slumbernek egy igen mutatós, gospel hangú (legalábbis én ezt hallom benne) fekete énekesnője van, úgy gondolom, ha nem is tetszik a zene, legalább látok egy jó nőt a színpadon. Viszont a zene is jó, állapítom meg, miközben már fáj a hangerő. A zene nekem sokkal jobban tetszik annál, mint amit korábban a klipes dalok alapján leszűrtem. Kissé lebegős, doom/deathes muzsika, elkóválygott blast beat ritmusokkal, hatásos előadásmóddal, és sok-sok sisegő dörgölőző esőkabát hangjával a háttérben. Elmegyek a KAL helyszínre megszáradni, de sajnos még több százan ugyanerre gondoltak, ezért csak a padlóról nézem a szlovákiai Krajne Cierno drone előadását. A műfaj megértéséhez hiányzik belőlem az értelem, de próbálkozok. Nem értem, mi a jó az idegesítő zúgásban. A Saor koncertjén kissé csalódott vagyok, sokkal lágyabb élőben, mint a lemezen, hiányzik a piszok, túl tiszta minden, és az énekes srác is túl tiszta, inkább templomba járó rendes embernek tűnik, mint roncsolt lelkű post black metálosnak, akinek a tusoláshoz sincs motivációja. Jó a Saor, jó folk/black/post, én viszont a tahót szeretem.

Az utolsó nap éjszakája az igazán nagy nevekről szólt. A Rotting Christ már évek óta a black metál lanadelray-e. Lendületes, precíz zenéjük bármennyire extrém is, olyan tökéletesen meg van csinálva, hogy popként hat. Az egész produkció mesteri, kitalált színpadi mozdulatokkal, kiállásokkal. Egy nyomor közepén várom a Napalm Death koncertjét.

Talán fél tucatszor is láttam már őket, de mindig vegyes érzéseim voltak velük szemben. Szúrta már le őket a hangosító előttem, jöttek ócska repertoárral, de volt olyan is, amikor az előadással voltak problémáim. A tömeg közepén lélegzetvisszafojtva várom, mit kapok most. Na igeeen, végre odabaszós vastag gitár, mély basszus, és Barney ordítja magából az Its a M.A.N.S. Worldöt a második lemezről. Mindenki boldog, a zenekar zseniális, semmi felesleges kapkodás, végre nem úgy szólnak, mint egy ócska punk banda, nem kapkodnak a dalokkal, mindenki vigyorogva zenél, Barney le-fel rohangál a színpadon, és egy korrekt best ofot kapunk, ahol a régi dalok mellett újabbak is helyet kapnak, de Greed Killing-, Inside the Torn Apart- és Dead Kennedys-átdolgozás is szerepel a repertoárjukon.

A Mgła-koncertre nem is mozdul a tömeg, leszámítva engem, aki teljes mellszélességgel olyat tesz, amit még nem. Büszkén indulok az egyik alagútba, hogy 5.1-es hanggal nézzem a Mgła-koncert élő közvetítését, sörrel a kezemben, nyugodt körülmények között, a seggemen ülve. Nem mondom, hogy tata lettem, de én is megérdemlem a luxust, elvégre 2019 van.

Az élő közvetítés szép és jó, de egy kicsit gáznak is érzem a helyzetet. A lengyel banda tuti befutó a képernyőről is. Aztán valaki felugrik, majd további négy rajongó követi, és bent őrjöngenek. Hát itt aztán már tényleg nem gondolnak az ideiglenes nyugdíjasokra sem? Mérgesen kifelé veszem az irányt, inkább kint ne lássak semmit, mint bent. Persze kifelé menet ötször leakadok, tíz percig sört veszek (ahol ezúttal nyakon öntenek), egy manus nem enged tovább, ölelgetni kezd a már én sem tudom, milyen pólóm miatt, és beszélni is az adott bandáról. Kiérek, de addigra már csak a lefagyott nézősereg marad. Így nézhettem végül a Carcasst megint első sorból. Izgatottan várakozom a kedvenceimre, és a számomra csalódást jelentő 1985-ös Unfit for Human Consumptionnel robbannak be. Valamiért azt érzem, nem én vagyok az egyetlen, aki nem fossa le a bokáját a nyitánytól, mert a Buried Dreams már teljesen más fogadtatásra talál, középtempója ellenére a szekusok nem győzik visszaengedni a body szörfösöket. Aztán jön egy Exhume to Consume, ami, azt hiszem, mindenkit meglep/megőrjít, és szokás szerint egymást váltogatják a Heartwork/Necro dalai két csipet Symphonysszal. A zenekar sokkal jobb hangulatban játszik, mint eddig bármikor, még Jeff Walker is kijelenti: Idén többet zenélünk és kevesebbet pofázunk. Bravo, Jeff! Akárcsak a Napalm, a Carcass is eddigi legjobb teljesítményét hozta előttem, pedig mindkét bandát láttam már jó párszor – és fogom is.

Nézzük az Anal Nathrakh igazán lendületes cséplését, és nem tudjuk, hogy akkor most belehúzzunk-e vagy se. A zenéjükben keveredik az extrém stílus minden eleme, tiszta erőbedobással játszanak. Én viszont már megint kezdek nem jelen lenni, és a hazaúton gondolkodom. Átvágtatok a Shape of Despair koncertjére, akik az utolsó fellépők a fesztiválon. Szomorúan látom, hogy lassan mindenki pakolgat, elenyészik a fesztivál. Utálom ezt látni. A hangulatos doom/death koncertet még végignézzük, majd lehúzott hangulatban elhúzunk a sátrunkba aludni. Most komolyan, erről szól az egész évünk? Milyen volt, és majd milyen lesz? Mindig kurvajó. De egy hétig metálkodni is tudni kell.

A jövő évi Brutal Assaultra már el is kezdtük venni a jegyeket. Mire várjak, mondja a minap egy barátnőm, és igaza van. Nem tök mindegy, ki lesz a húzónév? Kicsit olyan ez a Brutal nekünk, mintha hazajárnánk. Találkozol a régi ismerősökkel, akikkel csak itt, és még a kocsmáros lány is kedvesen köszönt az utca túloldalán, és megkérdezi, mindannyian eljöttünk-e. A manus az étteremben elröhögi magát, amikor megkérdezem, hová lett a tavalyi Whitesnake pólója. Nem idegesít senki, nem kell partizni vágyó köcsögöket kerülgetni, hisztis picsákat elviselni, önkívületi állapotban lévő arcokat tolerálni, éled a zenét, éled a kultúrát, otthon érzed magad. Persze, majdnem mindannyian itt vagyunk, kicsit változó felállásban, de egyre többen. A pokol jövőre is vár…

Fotók: A Brutal Assault Facebook-oldala

(Vége)

Képgaléria: