– énekelte Tusta az életét bemutató dokumentumfilmben

Ennyi alter pofát sem láttam még moziban – gondolom magamban, miközben egy, a harmadik x körül járó, művész kinézetű lány átesik rajtam. Jó punk módjára verekszi át magát a székek között, és lehuppan mellém. Percek múlva áll a bál, mert más helyére ült. Punk buliban vagyunk, bazmeg, keress magadnak más helyet – üvölt a csaj, és röhög mindenki az ingyen cirkuszon – ők maguk is.

Harmadik napja játssza az újvidéki Arena Cineplex a Tusta című filmet, amely Branko Črnacnak, a horvátországi KUD Idijoti zenekar egykori énekesénekaz életét mutatja be.

– Ez az a banda, amelyiknek bármelyik sorát felírhatod egy tömbház falára vagy egy lerobbant vécé ajtajára, annyira egyszerű, szinte közhelyes, de mégis találó utcapoétika, amit dalszövegeikben képviseltek – hangzik el a filmben.

Kihez szólt ez banda? A problémás kölökhöz, a gyári melóshoz, a bohém horgászhoz, a szervezkedő anarchistához, a megpihenni vágyó speed metáloshoz, de szerette az a szép csaj is, aki melletted ült az egyetemen, a bohém irodalmár, de a frusztrált szobatudós is erőt merített belőle. Mindenekelőtt az egészséges értékrendet képviselő egyénhez, akinek felfordult a gyomra politikusoktól és az értelmetlen háborútól a kilencvenes évek… ki tudja, épp milyen nevű országában.

A KUD Idijoti 1981-ben alakult, semmiből jött pulai zenekar volt. Karrierjük az után indult be igazán, hogy Szabadkán megnyerték az 1986-os Ifjúsági Fesztivált (Omladinski Fest). Ezt követően járták be szinte egész Európát, lemezeiket Németországban is kiadták, majd Szlovéniában is, de odahaza nem. Nem álltak az uralkodó politika zászlaja alatt.

– Vidám horgászdalokat énekeltek, míg hazánkfiai halnak a harcmezőkön! – kiáltotta fel valaki nekik a színpadra a kilencvenes évek első felében. Tusta csak ennyit reagált: – Akkor menjél te is, mi nem hiszünk ebben a háborúban.

A zenekar mindig népszerű volt Szerbiában. A fegyveres zavargások során mégis legközelebb Magyarországon nézhettük meg őket élőben. Az első horvátországi zenekar volt, aki a háború után zenélhetett az országban.

– Tusta volt a zenekar lelke, ő fogta össze az embereket, az ő személyisége köré gyülekeztek a rajongók, akikkel a koncertek után hajnalig beszélgetett. Ő tudta azzá tenni ezt a bandát, ami volt. Halála után nem igazán kellett sokat gondolkodnom, mi legyen a zenekarral – mondja el Sale Verdua, a zenekar alapítója, zene- és szövegírója.

Tusta imádott munkavezető a gyárban, büszke családapa otthon, rostélyoskirály a haveroknál, Pula-patrióta, szakszervezeti harcos, punk-rock fanatikus, a politikai diktatúra és emberi szűklátókörűség ellensége.

A film a vége felé egyre jobban húz a drámai végkifejlethez. Bemutatja a magánéleti válságait, és hogy mennyire nem tudta komolyan venni az előjeleket. Egész életében győztes volt, ezért az utolsó pillanatig nem fogadta el a tényt: vesztésre áll a testében terjeszkedő kórral. Pedig neki még sok terve lett volna 57 éves kora után is.

Tusta munkásságát és jelentőségét csak a halála után ismerte el a közvélemény. A horvát média ekkor kezdett foglalkozni a zenekarral. Barátai és munkatársai egy falat foglaltak el egy hatalmas graffiti számára, ami róla emlékezik meg. Végül az önkormányzat is elfogadta a helyiek nyomásgyakorlását, ezért ma már utca is viseli a nevét.

– Nyaranta a turisták gyakran meglátogatják a temetőt, nem mondom, hogy Jim Morrison szintű kegyhely lett a sírja, de nem felejtették el, szinte mindig ott van pár sör az emlékműnél – meséli Sale.

A történetet a zenekar legstabilabb felállása meséli el, Sale, Dr. Fritz (akinek az idén jelent meg a Život sa Idijotima című könyve is) és Ptica, néhány zenekritikus, pár barát, Tusta családja, no meg a fennmaradt felvételek – amikből sajnos nincs sok, meg néhány először publikált fotó talán a családi albumból.

A filmet lehet kritizálni, sablonos formát követ, dockumentary jellegűt, a rajongók nem sok új dolgot tudhatnak meg belőle, a zenekar viszont ennek köszönhetően ismét reflektorfénybe került, és ez jó, mert velük együtt az az értékrend is, amit képviseltek. Így válik a zenekar, de elsősorban Tusta egy nemzetiszocializmus felé húzó Balkánon a nemzetek feletti egységesítő erővé, az antifasizmus, a punk-rock és a lázadás szimbólumává.

A szőke punk csaj, aki mellettem ült, a film vége felé egyre inkább zokogott. A film hatotta-e meg, vagy a saját múltját siratta, nem tudom, de szégyelltem megkérdezni. Talán az volt a rossz ebben a filmben, hogy rákényszerített bennünket annak a felismerésére, hogy ez a történet, bizony, végleg véget ért, marad a nosztalgia, a régi felvételek, a lemezek és a számos vajdasági koncert emléke.

Képgaléria: