Ahogy az ember egyre jobban idősödik, elkerülhetetlen, hogy a régi boldog emlékek fájdalmat okozzanak a szürke mindennapokban.

Ez is egy ugyanolyan nap, mint a többi, s ugyanúgy elbambulok, mint mindig, tizenhét éves létemre elveszem a gyerekkoromban.

Milyen szép volt, amikor nem azon morfondíroztam, hogy milyen szép is volt régebben!

Önfeledten tudtam szórakozni, nem gondolva az időre, csak elvesztem a boldog időtöltésben.

Puszta jókedvből és emberségből barátságokat kötni. Az egyetlen cél az volt, hogy mindketten jól érezzük magunkat.

Nem stresszeltünk a jövőn, hogy hogyan feleljünk meg a szüleink és a társadalom elvárásainak.

Pusztán tiszta és őszinte érzelmekből szerelmesek lettünk, napokat töltöttünk el azzal, hogy választottunk felfigyeljen ránk, hiszen csak ennyit szerettünk volna.

Vártuk, hogy idősebbek legyünk, úgy éreztük, hogy az élet csak egyre boldogabb lesz.

És milyen elkeserítő belegondolni!

Folyamatosan gondolatok gyötrik az elmémet a jövőről, mit szeretnék, mikor, hogyan és miért, miből fogok megélni?

Képtelenség önfeledten elengedni magam, az oktatás is egy hatalmas súlyt rak az ember vállára.

Az ember ilyenkor már csak érdekből köt barátságokat, mindenki a hasznot keresi a másikban, és viszont teljes mellszélességgel támogat, amíg haszna van belőled.

Elvárások tömkelege zúdul napi szinten a nyakunkba, mindenkinek próbálunk megfelelni, végül csak annak az embernek nem sikerül megfelelnünk, akinek igazán kéne. Önmagunknak.

A társadalom folyamatosan egy utat akar mutatni, amit önkéntelenül követünk, akárhányszor elmondjuk is, hogy „Nem érdekel mások véleménye”.

Folyamatosan jelennek meg kutatások, amelyek felmérik a különböző országban élő diákok stressz-szintjét. Legutóbb az ausztráliai Varsity egyetem diákjait mérték fel, és ebből kiugróan magas és ezzel együtt elszomorító eredmény kerekedett ki.

A kutatásból kiderül, hogy a diákok nyolcvan százaléka küzd folyamatos mentális problémákkal, ötödük pedig súlyos mentális betegségekben szenved.

A szerelem fogalma teljesen átalakulni látszik, csak a kölcsönös nemi élvezetek dominálnak. Át is nevezhetnénk az egészet megalkuváson alapuló testnedvcserének.

És miután ezeket mind hallottuk, nem teszünk semmit, csak maradunk ugyanabban a mókuskerékben, hiába vagyunk tudatában annak, hogy az életünk rossz irányba halad.

Tulajdonképpen nem is tudunk mit tenni.

Lezárásként talán jól fog hangzani egy mondat, ami tőlem hiteltelennek tűnik, viszont annál fontosabb.

„Ne hagyjuk meghalni a bennünk lakó gyereket!”