DAY 333: DIAGNOSIS INSANIA

Nemegyszer hallottam, hogy a kollégáim fontolóra vették, hogy professzionális segítséget kérnek. Itt kezdetnek a pszichológusra gondolok. Nekem nem kellett orvoshoz mennem ahhoz, hogy felállítsam az egyértelmű diagnózist. És hogy honnan tudom, hogy hülye vagyok? Onnan, hogy itt vagyok, ahol vagyok. Szerbiában, a Jogi Karon.

DAY 334: TAKTIKA

Ez az egész felsőoktatás olyan, mint a tánc. Megvannak a lépések, amiket meg kell tanulni, ott van a ritmus, amit követni kell, de a legnagyobb törekvéseink ellenére sem tudhatjuk, hogy mikor fog valaki a két bal lábával rálépni a miénkre. Minden egyes lépésemet alaposan meg kellett fontolnom. A cél az volt, hogy minél fájdalommentesebben múljanak el a vizsgaidőszakok. Egyes esetekben azt láttam a legjobb megoldásnak, ha megvárom, hogy egy-egy professzor nyugdíjba vonuljon. És azt kell mondanom, hogy ez remekül bevált. Néha többet kellett várni, mint ahogy terveztem, néha viszont hirtelen áldásként jött a hír, hogy valaki hetvenéves fejjel végre átadta a stafétát a fiatalabb professzornak. Ha valami jónak mutatkozik, mi szükség van arra, hogy az ember változtasson a remekül bevált módszeren? Türelem rózsát terem. Néha pedig nyugdíjat és egy emberségesebb professzort.

DAY 335: AKI KERES, AZ NEM MINDIG TALÁL

Egy kicsit fájdalmas érzés ráébredni arra, hogy kezdő jogászként nem lenne nagyobb fizetésem egy pincérnél vagy egy bolti eladónál, aki magasról tesz az egészre, s nem hogy könyvet nem látott még, de még a helyesírás sem megy neki. Egy pincér többet keresne, mint én. A különbség csak az, hogy ő nagy eséllyel még talál is. Le kell nyelni a tényt, hogy a karrierem kezdetén olyan fizetést vágnának a fejemhez, ami még a havi toalettpapír-készletre sem elegendő. Aki pedig határozottan állítja, hogy nem minden a pénz körül forog, és hogy a pénz nem teszi az embert boldoggá, az nyugodtan utaljon a számlámra. Engem szerintem egy kicsit feldobna, ha a nullák előtt végre állna egy nagyobb szám is.

És habár a fizetés nem lesz örökké gyakornoki, valamiből akkor is meg kell élni az alatt a két év alatt. Havi húszezerből az ember nem hogy házat nem vesz, de még egy egyszobás lakást sem tud bérelni. A híd alatt pedig zaj van, piszok meg hideg.

DAY 336: HA TAKARÍTÓNŐ LENNÉK, MINDEN TISZTA LENNE

Annyiszor megkérdezték tőlem az évek során, hogy letisztáztad az évet!? Le, há’! Az elsőt, mondjuk, másodikban, a másodikat meg valahol a második abszolvens év végén... de a lényeg az, hogy tisztáztam. Jobb későn, mint soha. Miért csak a negyedik év tantárgyait hagyjam a végére? Én szeretem a változatosságot, no meg a választási lehetőséget. Megvolt.

DAY 337: AZ UTOLSÓ VIZSGA

Tulajdonképpen három vizsga közül választhattam, hogy melyiket hagyom a végére. Nagyon precíz tervezést igényelt a dolog, a háromból kettőhöz ugyanis úgy álltam hozzá, hogy ha az lesz az utolsó vizsgám, utálattal hagyom majd el az egyetemet. Az egyik esetben a tananyag miatt, amit nem igazán szívelek, a másik esetben pedig mind a tananyag, mint pedig a professzor miatt. Mondhatni, úgy terveztem, hogy a polgári eljárásjog maradjon a legvégére. A kolléganőm óva intett, hogy ez sem lesz olyan egyszerű, mint ahogyan én azt képzelem, hiába jártam gyakorlatra meg minden, s az, hogy én felnézek a professzorra és az abszolút kedvencem, nem oszt, nem szoroz a vizsgán. Hittem, hogy ennél a professzornál még a bukás is kellemes élmény lenne, szóval hajthatatlan voltam. Hónapokig azon sakkoztam, hogy ez maradjon utoljára.

És engem akármennyire is érdekelt a tantárgy, vagy legalábbis ezt mondogattam magamnak a nehezebb részeknél, be kellett látnom, hogy az, amit tanulok, időnként rohadtul unalmas. A kiskutyám tágra nyílt szemekkel somfordált oda mellém, és eleinte éberen figyelte azt, amit tanulok. De utána hamar bealudt, és álmából a saját horkantása verte fel, nem pedig az zavarta, hogy én tanulok. Pedig hangosan ismételgettem. Néha persze szünetet tartottam, már csak azért is, hogy megbeszéljem magammal, el kell fogadnom azt, hogy ezt valószínűleg el fogom bukni. A májusi vizsgaidőszakban minden nagyon jól ment, szinte meglepően nagy volt a szerencsém. Nem is volt kérdéses, hogy ennek előbb-utóbb vége lesz, és még egyszer úgysem járok ilyen jól.

DAY 338: AZ UTOLSÓ VIZSGA – 2. RÉSZ

Elfogott az idegesség. A dolgok nem igazán akartak a terv szerint alakulni. Beteg is voltam, és a meleg is kábító volt, nem segített a tanulásban. A szomszéd gyerekeket kilökték az utcára, és nálunk is állandóan tele volt a ház, az emberek jöttek-mentek, mintha csak egy buszmegállóban szálltam volna meg, nem pedig a saját szobámban próbáltam volna meg tanulni. S ez is a helyes kifejezés. Csak próbálkoztam. Néha már a saját gondolataimat sem hallottam, és állandóan azt a kérdést tettem fel, hogy miért éppen most. Miért most történik ez a nagy zűrzavar, amikor a legnehezebb és legfontosabb vizsgámra készülök? Ez persze nem volt igaz, hiszen ez nem volt sem a legnehezebb, sem a legfontosabb vizsgám. De ez volt az utolsó, és én nagyon túl akartam lenni rajta. Azt akartam, hogy az utolsó legyen, és csak egyszer kelljen rá kiállnom.

Időről időre ellenőriztem, hogy a vizsga biztosan ott szerepel-e a bejelentett vizsgák listáján, és nem akartam elhinni, hogy ez már az utolsó. Persze nem mertem előre inni a medve bőrére. Tanultam tovább, néha pedig csak úgy tettem, mintha, hiszen a hangzavarban nehéz volt elsajátítani hétszáz oldalt kevesebb, mint húsz nap alatt. Hirtelen nagyobb lett a nyomás, mint korábban. Hirtelen mindenki mást kezdtem el okolni. Megfogalmazódott bennem, hogy ki lesz az oka annak, ha ez most nem jön össze. De nemcsak a medve bőrére nem akartam előre inni, hanem nekiesni sem akartam valakinek a lehetséges bukás miatt.

DAY 339: VÁLTOZÁSOK

Az évek során sok minden megváltozott. Elsősorban kiemelném a vizsga időpontjának a bejelentését a családnak. Amikor elsőéves voltam, minden egyes apróságról beszámoltam. Hogy mikor lesz az előadás, mikor indulok, mikor csúszik be egy kávé, mikor lesznek a konzultációk, és mikor lesz vizsgám. Amikor a sikereimért istennek hálálkodtak, a bukásomért viszont engem okoltak, akkor lassan felhagytam azzal, hogy mások orrára kössem, milyen terveim vannak az oktatást illetően. Reggel csak elmentem, aztán pedig vagy közöltem, hogy vizsgán voltam, vagy a szüleim maguk válaszolták meg, hogy hova a fenébe tűnhettem el három, négy, esetleg hét órára is. A vizsgák csak rám tartoztak. Ami meg az utolsó két évet illeti, ott már nem volt olyan, hogy no, akkor most hagyjatok, kezdődik a vizsgaidőszak. Pár éve minden nap vizsgaidőszak, és lazsálásnak helye nincs. Már nem éreztem szükségét annak, hogy bejelentsem, mikor lesz a vizsgaidőszak. Érthetően és egyértelműen bejelentettem, hogy amíg nem diplomázok, addig bizony minden egyes áldott nap vizsgaidőszak lesz. Szóval mindenki kíméljen meg a hülyeségeitől, senkinek és semmire nem érek rá, ha valami kell, írjanak üzenetet, s ha eltűntem, akkor vizsgán vagyok. A gyökeres változás meghozta gyümölcsét. Nem hiányzott, hogy szurkoljanak nekem, de a dicséret sem a nap végén.

DAY 340: VISSZASZÁMLÁLÁS

Megkezdődött a visszaszámlálás, és napról napra azt számolgattam, hogy hány nap maradt még hátra diplomázásomig. Elvileg. Nem lehettem biztos abban, hogy valóban sikerül majd elsőre letennem azt a vizsgát, amivel világszerte sokan szenvednek. Én is szenvedtem, csak nem akartam bevallani. Egyrészt úgy voltam vele, hogy no, még csak húsz nap, aztán még csak tíz nap, meg valószínűleg egy hónap... holnap leteszem, vagy egy hónap múlva... Olyan hihetetlennek tűnt, hogy közeleg a vége. Csak azt nem tudtam, hogy minek a vége. Az egyetem ér véget, vagy az én türelmem. Akadt néha olyan érzésem, hogy hiába akarom én ezt a diplomát, ha ő nem akar engem. Hiába küzdöttem foggal-körömmel. Vannak dolgok, amik egyszerűen nem mennek. S néhány nappal az utolsó vizsgám előtt azon morfondíroztam, hogy ez nem nekem való, sosem fogom elvégezni, és talán a professzoromnak volt igaza, amikor azt mondta, hogy nem lesz belőlem semmi.

(Folytatjuk)

Képgaléria: