Két évvel ezelőtt nehéz időszak köszöntött ránk. Egy furcsa katasztrófafilmben (vagy inkább sci-fiben?) találtuk magunkat. Egy vírus írta felül mindazt, amiben korábban hittünk, és elkezdtünk rettegni, beszüntettük a személyes találkozásokat, elszigeteltük magunkat, és elszigeteltek bennünket. Az utcákat fertőtlenítő-járművek járták, a bankok, gyógyszertárak és a különféle üzletek előtt sorok alakultak ki, zöldséget és gyümölcsöt a parkolókban vásároltunk, nyolc órakor kiálltunk az erkélyre, és tapsoltunk – és mindeközben állandóan a híreket figyeltük, hol mennyi fertőzött van, hányan vannak lélegeztetőgépen, hányan hunytak el, mik az újabb intézkedések, és ezek hogyan fogják befolyásolni a mindennapjainkat. Azután belefáradtunk, egy kicsit lazábbra vettük a dolgot, és a különféle mutációknak, valamint a vakcináknak köszönhetően már-már abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy elérkezett a járvány vége. A járvány kitörése után az egész világ arra kereste a választ, hogy milyen irányba változik meg az életünk – és ahogy telt, múlt az idő, egyre többen azt a megállapítást tették, hogy bizony semmilyenbe, hisz ugyanúgy gondolkodunk, ugyanúgy a mának élünk, és ugyanúgy pusztítjuk a környezetünket, és ugyanúgy utáljuk egymást, mint előtte. De ezzel is megtanultunk együtt élni, sőt jól is esett volna egy kicsit visszaugrani a korábbi életünkbe – ma (március negyedikén) pedig azt sikerült megállapítanom, hogy bizony szinte minden szempontból a régi életünkre vágyom.

Untam a maszkot, untam, hogy folyamatosan mérik a testhőmérsékletemet, hogy az ismerősökkel folytatott beszélgetésekben rendszeresen szóba került a vírus, untam, hogy bárkivel találkoztam, újra és újra az intézkedések hatékonyságáról vagy hiábavalóságáról folyt a diskurzus, és untam, hogy mindenki olyan jól informáltnak igyekezett mutatni magát. Ma (március negyedikén) olyan jó lenne csak a koronavírusra gondolni, és csak róla beszélni. Ma (március negyedikén) csak az Ukrajnában zajló háborúról szólnak a hírek, csak arról beszélünk az ismerősökkel, csak az jár a fejünkben – és az egésznek a következményeiről még semmit sem tudunk – csak sejtjük – és félünk. Most jó lenne még egy kicsit a koronavírussal foglalkozni, jó lenne, ha semmi fontosabb hír nem volna a világban, ha semmi más nem történne, csak jönne egy újabb mutáns, amely még kevésbé halálos és veszélyes, és jönnének az újabb vakcinák, amikből elég egyet felvenni, és életünk végéig védettséget nyújtanának, és megnyitnák a határokat, és újra korlátozások nélkül tartanák a rendezvényeket. Olyan jó lenne, ha semmi más nem történne a világban – csak egy kis korona, és semmi más. Az emberek mindenhol élnék unalmas és csendes életüket, és az időjárásról beszélgetnének, az aktuális slágerekről, filmekről, könyvekről, és utaznának, nyaralnának, fotózkodnának és fotóznának. Ma (március negyedikén) azonban nem erről szólnak a hírek. Háború van, és félő, hogy ez ténylegesen nyomot hagy az életünkön. Újra egy katasztrófafilmben találtuk magunkat.

Képgaléria: