: www.wsj.com
www.wsj.com

A strucc

: www.wsj.com
www.wsj.com

A Podolszki József publicisztikai pályázat idei kiírásának harmadik helyezett alkotása

Egy édesanya, aki sírva öleli magához a kisfiát, majd kisegíti az autóból síró kislányát is. Megölelik egymást, és együtt köszönetet mondanak egy hölgynek. A videó leírásában ez áll: az édesanya a határ magyar oldalán volt már, gyermekeit pedig egy idegen nő hozta át Ukrajnából.

Reklám, amelyben nők tömege szerepel, akik fel- és leszállnak a vonatról, várakoznak, bőröndöt húznak maguk után. Egy nagymama, aki a síró kisbabát próbálja megnyugtatni, egy másik gyermek pedig az arcát takarja el a kezével, könnyes szemét dörgöli. A legtöbb gyermeknél játék van, egy mackó vagy épp más, nyugalmat hozó, puha plüssjáték.

Néhány képkocka csupán, én azonban lefagyva nézem őket. Tudom, hogy nem kellene, mert érzem, hogy rosszulesik, de leblokkolok: nem tudom tovább csapni a tévét, nem tudom tovább görgetni a Facebookot – csak sírok, mint egy kisgyermek. Úgy igazából, őszintén. Ebben minden benne van: a „rohadj meg” és az „elegem van” életérzés, a szomorúság, az együttérzés, és talán minden fájdalmam, amely az elmúlt időszak során ért. Nem tudom elhinni, hogy amikor azt gondoljuk, hogy hamarosan vége lehet a kétéves, koronavírus-járvány okozta rémálomnak, most újabb kezdődik. Sokan már a harmadik világháború eljövetelét jósolják, mások már a túlélőlistát írják, sőt valaki már a hátizsákot kezdi pakolni, ha gyorsan menekülni kellene. Én meg csak ülők a kanapén, nézem a történéseket, és közben azt kérdezem magamtól, hogy vajon mi jöhet még. Nem volt elég?

Nem vagyok szakértő, nem is akarok az lenni, aki elkezdi elemezni a miérteket és a hogyanokat. Szimplán hétköznapi ember módjára próbálom szemlélni az eseményeket, és kicsit olyan érzésem van, mint amikor két ember összeveszik, a többiek pedig békíteni próbálják őket, vagy éppen valamelyik fél pártjára állnak, így kialakul a két csapat. Közben eszembe jut, amit még kiskoromban megtanítottak velem: az ő dolguk, ne avatkozz bele. Akkor most hogy is van ez? Vagy ez most nem érvényes? Nem értem, de lehet, nem is akarom megérteni.

Pedig nem vagyok már kicsi. Felnőtt vagyok, akinek nem szabadna elzárkóznia a körülötte lévő valóságtól. Vagy mégis? Kötelességünk elviselni minden bajt és rosszat? Ez a felnőttek dolga?

Bármennyire is szeretném, nem tudom a választ. Egyet azonban igen: azt, hogy nagyon szívesen lennék újra az a nyolcéves kislány, aki anno, 1999-ben voltam. Akkor, amikor a NATO az egykori Jugoszláviát bombázta.

Akkor nem fogtam fel, mi történik, és ez lehet, hogy így volt jól. Éltem a megszokott életemet, elsős kisgyermekként. Azonban egy napon azt mondta a tanító néni, hogy többet nem megyünk iskolába ebben a tanévben. Nem értettük, miért, de örültünk annak, hogy szünet van. Tettük, amit ilyenkor: játszottunk, élveztük a szabadságot.

Emlékszem, a helyi múzeumban foglalkozást tartottak. Mint mindig, akkor is elmentünk a barátnőmmel. Folyt minden a megszokott kerékvágásban, egyszer csak megszólalt a sziréna. A múzeumban dolgozó férfi szólt, hogy sajnos ki kell mennünk az épületből, ez a szabály. A parkban folytattuk tovább – mit sem sejtve, hogy miért szólt a sziréna.

Más napokon Felsőhegyen voltam, a nagymamámnál. Ott a falu szövetkezeti otthonának tetején volt a sziréna, és irtó hangosan szólt. Nem hallottuk egymást abban a pár percben. A falubeli gyerekekkel meg folyamatosan versengtünk, hogy kinek milyen és mennyi „pénze” van (tudják, az a papírfecni, amire propagandaszöveget nyomtattak, és a repülőből dobálták).

Egyetemista koromban azonban megismertem az igazi valóságot: azt, hogy mi történt pontosan, amikor én gondtalanul játszottam és éltem a gyermekkorom. Az Újvidéken élő nagynénémmel sokszor beszélgettünk a délutáni kávénk mellett arról, hogyan élték meg ezt az időszakot. Elmesélte, hogy minden utasítást végrehajtottak, amit a médiában mondtak, hogy milyen hangosak voltak a bombák, amelyekkel a három hidat próbálták megsemmisíteni, és azt is, hogy hogyan lett elege az unokanővéremnek végleg Szerbiából. Ahogy hallgattam, valahol legbelül szégyelltem magam, amiért én csak játszottam, a sziréna hangját pedig egy érdekességnek fogtam fel, míg máshol menedéket kerestek az emberek. Mégis, mit tehettem volna?! Nyolcévesen…

Ma már felnőtt vagyok, 31 éves. Újságíró és édesanya – és ez a kettősség nem illik össze. Míg az előbbi azt sugallja, hogy igenis muszáj, szinte kötelességem követni a körülöttem zajló eseményeket, addig az anyai szívem vérzik minden egyes menekültről, síró kisgyermekről és kétségbeesett édesanyáról készült fotó láttán, amik szinte hatásvadászként árasztják el a híradásokat és a közösségi médiát.

Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nagyon szívesen lennék strucc, ami „homokba dugja” a fejét, ha veszélyt észlel, mintha így elkerülné őt a baj. A kétévnyi, folyamatos szabályozás és rossz után valahogy ezt a struccpolitikát látom most a legjobb megoldásnak, és dülleszkedve várom, hogy egyszer újra minden a régi legyen. Bár tudom, soha nem lesz minden habos-babos bárányfelhő és illatozó, virágos mező.

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Oláh K. Tamás 
Hátsó oldal: bbc.com
Felkészülni! Egy ideje már félve tekintünk az előttünk álló időszakra.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: www.wsj.com
A strucc A Podolszki József publicisztikai pályázat idei kiírásának harmadik helyezett alkotása

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
„Az alkotás iránti vágy sosem hagyott nyugodni” Számtalanszor szembejött már velem a Facebookon az Ünőke: ásvány karkötők, ékszerek, kulcstartók ...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: living2022.com
Az inkonzisztencia margójára Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak olyan dolgok az életében, amelyek rendszertel...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Lajkó Flórián
„Istenem, mindig adj, hogy legyen miből adni” Lajkó Flóriánnak hívnak. Kavillói vagyok. Valaki Flórinak, valaki Lajkónak becéz.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A japán démon Megjelent a Trivium énekesének black metálos szólóalbuma

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Háborgó percek 9:14 – Ebédet főzök. Az árva televízió szinte saját magának szól. Fél füllel hallom az agyonra su...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Bögrés cseresznyés palacsinta
Sporhetsztori 114/II. Májusi nyalánkságok

0 Hozzászólás | Bővebben +