122. rész  – Lapzárta

Mi okosat is lehetne írni így év vége közeledtével, amiből esetleg valami tanulságot is le lehet vonni?! Összegezni a múló év fontosabb mozzanatait? Megfogalmazni a következő évre vonatkozó elvárásokat/célokat/vágyakat?

Hát, így félhulla állapotban a nap végén nem sok okosság futkos a fejemben. De, amit a legfontosabbnak tartok:

hálás vagyok azért, hogy a gyerekeim egészségesek és olyan kis virgonc rosszcsontok, hogy pillanatok alatt ki tudnak rúgni a legnagyobb nyugalmi állapotomból is.

Hálás vagyok azért, mert semmi bajuk az égvilágon (maradjon is így!). Egyben dühös, csalódott és szomorú vagyok, amiért a másik gyermeke nincs ilyen szerencsés, és a betegágyon (drága gyógyszerre/operációra/csodára várva) vagy a halálos ágyon fekszik, vagy két méterrel a felszín alatt, mert nem volt gyógymód az alattomos betegségre – mint a szerencsétlen barátnőm megboldogult kisfia, aki csak három évig csodálhatta ezt a világot és (egy rövidke ideig felhőtlenül) élvezhette szülei és nővére szeretetét.

Hálás vagyok, amiért nem ver a férjem valami oknál fogva, mint a barátnőmet az övé, csak azért, mert be mert neki szólni, hogy nem tud szépen viselkedni, ha iszik. Hálás vagyok, amiért az én férjem nem veri bele a fejem az ajtóba és nem húz be egyet-kettőt, hogy a szám szétrepedjen és monoklis legyen a jobb szemem, dagadt az orrom. Hálás vagyok, de olyannyira bosszús és keserű, hogy ha elég erős volnék, szarrá verném a rohadék fejét, amiért bántotta ezt a szerencsétlen lányt. Remélem, visszafizeti neki az élet gyorsan, és remélem, a barátnőm is mihamarabb megszabadul attól az idiótától és boldog életet fog élni a fiával. De vajon hány ilyen és ennél cifrább eset van még a földön, és ezekből mennyi lapul hétpecsétes titokként a szőnyeg alá söpörve, és vajon mennyi az, amit jóformán jóváhagytak, mert „megérdemelte az asszony”... vagy a gyerek, mert nem fogadott szót?!

Hálás vagyok, amiért van hol laknunk, amiért nem fázunk, amiért van mit ennünk mindennap, és persze amiért nem kell azon sem gondolkozni, lesz-e kiscipő, csizma és meleg, tiszta ruha a gyerekekre.

Ebben a világban ez utóbbiak sokaknak talán apróságnak tűnnek, de sokkal több embernek csupán áhított kincsek.

Mert ugye ki tudja, hányan vannak, akik most is éhesen dideregnek valahol a nagyvilágban, de az is lehet, a szomszédodban vagy az ablakod alatt.

•

Van egy kedves munkatársam. Háromgyermekes anyuka, a legkisebb fia alig múlt másfél éves, a többiek középsulisok. Anyának el kellett hagynia a családját a jobb fizetés és a biztosabb, bejelentett munka érdekében. Hetente egyszer tud hazautazni másfél napra. Szerencsétlen szenved, mint a kutya, de összeszorított fogakkal tűri, mert jobb lehetősége nincs. Minap nem engedték vissza Koszovóból a határon, egyre élesebb a helyzet arrafelé. Errefelé. Egyre több a katona, a katonai kamion… Tegnapelőtt tankot is láttam. A barátnőm is arról számolt be, hogy odaát, náluk rettenetes a hangulat és félelmetes. Gondoljunk csak bele, milyen lehet így otthagyni a családot, mert kell a pénz, és reménykedni abban, hogy legközelebb is vissza tud majd térni a gyerekeihez, és addig sem lesz semmi bajuk, míg távol van.

Erre lehetne mondani, hogy: hát igen, de vannak ennél még rosszabb és nehezebb szituációk is. Persze, hogyne volnának… de… ez is éppen elég. Ez is egy ember drámája, tragédiája, küzdelmei… Ebben is benne rejlik egy egész nemzet kínja.

Kívánom, hogy ne legyen vérontás. Se itt, se máshol. De sok mindent kívánok még…

Kívánok kicsattanóan egészséges gyerekeket, akiknek nem kell élet-halál harcot vívniuk az egészségük visszaszerzéséért, és akiknek a gyógykezelésére nem jótékonysági licitációval vagy sms-sel gyűjtik össze a pénzt.

Kívánok egy olyan világot, ahol béke honol és nem háborúznak az emberek a hatalomért/pénzért/ki tudja miért.

Kívánok egy olyan társadalmat, ami nem tapossa el a gyengébbet, ami nem fogyasztásközpontú, és ami nem szeméttelepet épít maga köré, hanem éppen hogy újraéleszti a természetet.

Kívánok mindenkinek meleg otthont, meleg kuckót, teli pocakot, szerető környezetet… olyat, ahol ki tud bontakozni a tehetség, ahol csak felfelé vezetnek a lépcsők és ahol kerek a világ…

Kerek világ. Utópia, tudom… De milyen szép volna…

Haladjunk errefelé, aprócska léptekkel, hátha a gyerekeink már egy szebb világot fognak tudni a magukénak a jövőben!