Gyerekkorunktól kezdve folyamatosan megkapjuk azt a kérdést, hogy mivel szeretnénk foglalkozni, amikor felnövünk, tudjátok, a tipikus „Mi leszel, ha nagy leszel?”.

Életkorunktól függően általában más-más választ adunk erre a kérdésre, egész kicsi korunkban például valami rajzfilmen vagy filmen látott menő munkát említünk, mint például tűzoltó, vagy űrhajós.

Természetesen végül nagyon kevés gyerekben marad ez meg, általános iskolában már valami, akkor szimpatikusabbnak tűnő foglalkozást választanánk, általában színész, sportoló, vagy énekes. Ekkor már talán nagyobb százalékban valljuk hosszútávon ugyanazt, viszont a nagy része itt is csak egy „majd kinövöd” dolog.

Aztán tinédzserként elkezdjük érzékelni a családunk anyagi hátterét, megértjük hogy xy tárgy miért nem lehet a miénk, amikor az osztálytársunknak van, ekkor kezdünk el általában jól fizető állások után nézni, különböző egyetemi szakok felől érdeklődni, mint például a jogász, orvos, mérnök.

Az igazat megvallva, sosem tudtam eldönteni egyértelműen, hogy a szülői nyomás egy pozitív dolog-e. Talán csak nagyon szűk keretek között.

Rengeteg tinédzser küzd szorongással a szülők túlzott elvárása miatt, vagy azért, mert teljesen más az elképzelésük, mint amit ők szeretnének.

Viszont mi történik, ha ez nem sikerül, a gyermek, mint a család csiszolatlan gyémántja megroppan, és nem tudja teljesíteni a szülők és a saját elvárásait?

Mi leszek, ha semmi?

Rengeteg dolog történhet, ami meg fogja határozni az egész életünket.

Természetesen mentálisan nagyon nehéz idő elé nézünk, végig olyan dolgok fognak a fejünkben keringeni, mint hogy csalódást okozunk-e magunknak, vagy ami ekkor még erősebb, csalódást okoztunk-e a családunknak.

Ekkor van a legnagyobb szükségünk a támogatásra minden oldalról, hisz a futamnak cseppet sincs vége, csak megbotlottunk.

Viszont napjainkban a közgondolkodás és a média is azt sulykolja belénk, hogy bármit elérhetünk. Ez viszont véleményem szerint erősen aggályos. Példának okáért, világéletemben ostoba voltam matematikából, mindenhez jól fog az agyam, de ahhoz az egy dologhoz nem, és sosem. Vajon egy nívós egyetem mérnöki szakán milyen esélyekkel indulnék?

Emberként rengeteg mindenre képesek vagyunk, de a túlvilágon minden jelentéktelenné válik, ezért fejezném be az egészet azzal a klisés szöveggel, miszerint az egyetlen fontos dolog, hogy azt az időt, amit a Föld nevű bolygón kaptunk, minél boldogabban töltsük el, még akkor is, ha „semmik” lettünk.