Mike Oldfield kísértete járja be Európát

Mike Oldfield 1973-ban azzal ejtette bámulatba a zenekedvelőket, vagyis az emberiség jelentős részét, hogy terjedelmes alkotásának jóformán minden hangját saját kezűleg játszotta el legalább húszféle hangszeren, meg azzal is, hogy a nagylemez mindkét oldalát teljesen egybefüggő felvételekkel töltötte ki. De még ez sem volt neki elég, hanem különféle méretű csövekből összeeszkábált egy harangjátékot, aminek egyenes következménye az ugyancsak meghökkentő lemezcím: Tubular Bells. A mindkét értelemben egyedülálló teljesítmény még valahogy elképzelhető a stúdió falain belül, de amikor a zenemű elérte a megérdemelt népszerűséget, akkor valahogyan élőben is meg kellett szólaltatni. Ehhez már nagyzenekarra volt szükség, a mester pedig elsősorban a messziről felismerhető gitárját tartotta meg saját kezében. A kiadvány fél évszázados jubileumának ünneplésekor az Oldfielddel együttműködő zongoraművész, alkotótárs és egyben brit honfitárs, Robin A. Smith vállalta a megtisztelő feladatot, hogy újból bemutassa ország-világ előtt a klasszikussá vált szerzeményt, mégpedig Tubular Bells 50th Anniversary Experience fedőnév alatt. A sikeres angliai körút folytatásaként az idén a kontinens azon részén is megturnéztatja az előadást, ahol a kormány jó helyen áll, mármint a gépkocsik bal oldalán. Teljes joggal teheti, hiszen ők ketten több mint három évtizede egy húron pendülnek, már az Edinburgh várában megtartott nagyszabású szeánszon Robin markolta fel a karmesteri pálcát, aztán megrendezte a The Millennium Bell ezredköszöntő ünnepélyt Berlinben, majd a londoni olimpia megnyitóján is együtt kápráztatták el a Föld lakosságát.

Legnagyobb sajnálatunkra maga a zseniális szerző manapság átesett a cső másik oldalára, mert immár egyetlen hangot sem szólaltat meg nyilvánosan, mi több, meg sem jelenik a saját koncertjén. Emiatt persze sokan eleve kételkedtek a műsor hitelességét és színvonalát illetően, ám ellenpéldaként felhozhatjuk, hogy Mozarttól vagy Liszt Ferenctől sem várjuk el, hogy személyesen adják elő műveiket. Aggodalomra nincs ok, a csőharangok feltalálója még mindig az élők sorát erősíti, sőt, 71 életévével néhány aktív pályatársához viszonyítva egészen fiatalnak számít, ennek ellenére nem akarja már a világot a nyakába venni, meg hát a gitárt sem.

Egy szó, mint száz, a debreceni Főnix csarnokban az új évezrednek megfelelő létszámú, vagyis kétezer-egynéhány vájt fülű rokonlélek végül kamatostul visszakapta a befektetett bizalmat, legfeljebb azok bánkódhatnak, akik távol maradtak. A jelenlevők kor szerinti összetétele meg azt igazolta, hogy közel kerültünk a komolyzene műfajához, mivel főleg a 7X generáció tagjai foglaltak helyet a nézőtéren, eltekintve egy alig féléves babócától, valamint ifjú szüleitől. Szerencsére a baba fejére még időben felkerült a fülvédő, így édesen szenderegve az anyatejjel együtt szívhatta magába az elsőrendű muzsika szeretetét.

A bemelegítés kellemes meglepetést okozott, merthogy Müller Péter Sziámi lépett rivaldafénybe a jó képességű fiatalokból összeállított csapatának élén, és a tökéletes hangosításon keresztül tisztán érthettük az elgondolkodtató dalszövegek minden egyes sorát. A közbeiktatott néhány szavas kommentárok sem voltak unalmasak, az egyik legjellemzőbb megjegyzése például így szólt: „Elnézést kérünk, az iménti számba belevittünk egy kis zenét, de néha ilyet is kell tennünk.” Időnként a másik vokál is beszállt, aki talán erről a szerepéről kapta a nevét, mindenesetre az Európa Kiadó és Cseh Tamás lemezeiről jól ismert Másik János bevetése cseppet sem ártott a dallamok színvonalának. Máris egy kitűnő, 50 perces örömzenével gazdagodtunk, és még ezután következett a java.

Rövid lélegzetvétel után szép csendben bevonult a nyolctagú társulat. A rangidős Robin kezdte az alapozást könnyed ujjgyakorlatokkal a három billentyűzet egyikén, elénk idézve a Tubular Bells bevezetőjét, majd némi átmenet után játékából az Ommadawn legfényesebb pillanatait fedezhettük fel, ez ugyebár Oldfield harmadszülött lemeze. Jay Stapley képviselte még a veterán korosztályt, ő a szólógitárt kezelte szakszerűen és mindvégig fáradhatatlanul. A színpad többi részét ifjú titánok töltötték be. Középen Maxime Obideau foglalt helyet, aki szinte minden futam után hangszert váltott, és a húros eszközök közül talán csak a vadász íjat nem vette a kezébe. Megjegyzem, a segédjét nem irigylem, mert ő nemcsak fejből fújta az egész hangszerelést, hanem néha villámgyorsan, másodpercnyi pontossággal kellett beadni a következő pengetős szerkentyűt. A vonós részleget egy sötét bőrű fiatalember képviselte, s hogy a kontraszt nagyobb legyen, annál világosabban mutatta be ragyogó tudását az elektromos csellón. A ritmusokat sem bízták a véletlenre, a tágas pódium mindkét oldalán egy-egy dobos serénykedett. A súlyosabb és hangosabb ütések a tinédzser kinézetű fiútól eredtek a bal szárnyról, de jutalmul néha odaléphetett és megkongathatta a központi állványon sorakozó fényes csöveket is, idősebb társa pedig a tamtamot meg a szélcsengőt simogatta a jobbszélen. Ne feledjük a telt hangú és keblű Daisy-t sem, hiszen a szinte vigyázzállásban feszítő leány tündéri szopránjával tette még sejtelmesebbé az egyébként is szárnyaló dalokat még olyan részeken is, ahol az eredeti változatban nem szerepel kísérő vokál.

A jókora basszusgitárt meglepő módon egy hosszú hajú, csinos tünemény vette ölébe, majd a kezdeti, ringató pengetéseit követően estünk egyik ámulatból a másikba, amikor gitárját a maga helyére ültette, ő meg fürgén a mikrofonállványhoz lépett, s belevágott a To France dinamikus énekébe. Teljesítményét az alkalomhoz illő csőnadrágja, szűk felsője és végtagjai élénk hullámmozgása emelte tízpontos értékre. Szintén a zenész hölgy, vagyis a sokoldalú Lisa Featherston érdemelte ki, hogy a közkedvelt Moonlight Shadow-t is elővarázsolja a saját hangfekvéséhez igazítva, miközben meg sem próbálta az 1983-as Crisis albumon közreműködő Maggie Reillyt utánozni. Óriási sikert aratott vele. Később egy szám erejéig a harcedzett gitárművész, Jay is énekre fakadt, hogy azért mégse olvadjunk le teljesen a székünkről, és a maga érces hangján eldalolta a slágerszerű Family Man ismerős, mondhatni családias rigmusait, ugyancsak az 1980-as évek elejéről. A Guitars gyűjteményről származó, és ezáltal gitárközpontú Summit Dayt is áhítattal fogadtuk tőle, majd ismét a ceremóniamester Robin ajándékozta meg a lírai hangvétel szerelmeseit saját kincstárából egy hamisítatlan drágakővel, a nagyívű, instrumentális balladájának ugyanis a The Gem előkelő rangot adta. Ezután már semmi sem tarthatta vissza az egész este (mit este, az egész hónap!) fénypontját, és halkan bekúszott a térbe a vezértéma, a Tubular Bells egyszerűnek tűnő, ugyanakkor elragadó dallamocskája a már kellően bemelegített basszusgitáron pötyögtetve, majd erre az alapra épült a végkifejletet beharangozó (na igen, szó szerint) refrén, sorban megismételve minden létező és nem létező hangszeren. Ez utóbbi, vagyis a „hiszem, ha látom” kategóriába tartozott a névadó csőharang is, amely természetesen a legvégén remegtette meg az aréna, továbbá – nagy valószínűséggel – a Református Nagytemplom falait is. Bevallom, abban a pillanatban még a könnyeim is kicsordultak, és olyan érzésem támadt, mintha cső csövön nem maradna többé. A grand fináléra persze a tapasztaltabb és mackósabb ütős, Adam Morris cammogott elő a tamtamok mögül, a kisebbnek még annyit sem mondott, hogy bocs, és óriási rutinnal csapott kalapácsával mindig pontosan oda, „ahova köll”, már hogy ezzel a kifejezéssel is maradjunk a klasszikusoknál.

A szakértő közönség tiszteletteljes csendben, lélegzetét visszatartva, az ülőhelyéről élvezte a virtuózok minden egyes rezdülését, közben még a mobilkészülékek erdője sem emelkedett a magasröptű zeneművek irányába. A főműsor utolsó hangjának lecsengésekor viszont elemi erővel tört ki az egyöntetű (ha már harangról van szó) tapsvihar, ezt még táplálta a ráadásként ügyesen a végére hagyott mulatós, pontosabban tengerésztáncoltató népdal, a Sailor's Hornpipe, amely egyébként az eredeti albumnak is feledhetetlen zárszót adott, de ekkor már zenészek és nézők egyaránt talpra ugrottak, s végül mind erőteljesebb, elsöprő taps kísérte a mandolin pergő ritmusát. A művészeket annyira meghatotta az őszinte elismerés, hogy a szívélyes integetés, búcsúzkodás után hálából még néhány autogramot is kiosztottak az odarohanó rajongók nagy örömére.

A színikritikusok szerint, ha egy puskacső lóg a falon, akkor az valamelyik felvonásban biztosan megszólal. A Tubular Bells megjelenése óta tudjuk, hogy mindez a gondosan felhangolt csövekre is érvényes a koncert helyszínén, azt azonban álmodni sem mertem, hogy fél évszázad elmúltával néhány méter távolságból, saját fülemmel győződhetek meg erről a zenetörténeti csodáról.

Képgaléria: