Borisz, a komisz

Boris Brejcha Another Dimension turnéjának budapesti állomása

A Reptér című örökzöldet hallottuk már hard rock verzióban is, most pedig ideális alkalom lett volna, hogy elektronikus felhangokkal élvezzük ugyanazt a melódiát. Boris Brejcha ugyanis a Budaörsi Repülőtér kifutóján tartott egy nagyszabású house-partit, persze a német keverőmesternek eszébe sem jutott ez a lehetőség. Már a délutáni órákban hosszú sorokban igyekeztek a műfaj szerelmesei a reptér gyepszőnyege felé, a kellemes trópusi hőség közepette. A korai kiröppenésnek is megvolt a magyarázata, ugyanis 17 óráig lehetett kihasználni a kedvezményes elővételi belépőjegyet, később olyannyira emelkedett a jegyek ára, hogy helyszíni vásárláskor épp duplájára, vagyis 20 ezer forintra ugrott. Aki nem csak a zene szárnyán szeretett volna lebegni, az felülhetett a pici, légcsavaros zümmögőre, vagy a helikopterre is. A fejenként 16 ezer, illetve 25 ezer forintos kilövési díj elfogadhatónak bizonyult, hiszen egészen alkonyatig folyamatos igény mutatkozott a sétarepülésre.

Az sem véletlen, hogy a színpad előtt sok-sok Brejcha jelent meg, ugyan már a bejáratnál mindenkinek a kezébe nyomtak egy nyuszifüles maszkot, amit aztán ki-ki ízlése szerint az arcára, tarkójára, karjára vagy éppen a combjára húzott. Meg hát sajnos a maszk sem a véletlen műve, és épp egy reptérről ered a magyarázat. A DJ gyermekkorában túlélte a ramsteini bemutatón történt légi katasztrófát, ám arcán nyomokat hagytak a sérülések.

Moritz Hofbauer mesterjelölt kezdte meg az alapozást. Ő a nagymester Boris honfitársa, nem variálta túl a témákat, az évszaknak megfelelően könnyed ritmusokkal laza hangulatot teremtett. Ezután még két germán lovag, mármint lemezlovag következett, Frieder és Jakob szórakoztatott bennünket hasonló stílusban másfél órán keresztül.

Fél nyolckor pattant a dobogóra a várva várt Boris, miközben minden végtagja más-más dimenzióban integetett, a turné elnevezéséhez híven, és az élénk mozdulatok egy pillanatig sem lankadtak. Ekkor már semmi sem látszott ki a kifutópálya kevéske aszfaltos, illetve tágas füves területéből, az egészet belepte a tekintélyes, mintegy 15 ezer fanatikus rajongót számláló nézősereg, amely a hol lassabb, hol pörgősebb ritmusokat követve hullámzott. A minimál technónak csúfolt, nem túl összetett dallamokat felmutató irányzat azonban olyan ötletes (még egy szakkifejezéssel élve: high-tech) ütemeket vonultat fel egymás után, hogy előbb-utóbb mindenkit magával ragad, végtag nem marad mozdulatlan, fül nem marad lekonyult állapotban. A technika csodájának köszönhetően iszonyatos hangerővel zúdul felénk a muzsika, ugyanakkor kristálytisztán, torzításmentesen dübörög, senkinek sem okozva halláskárosodást, legfeljebb a budaörsi lakosság irigyebb részlege tett feljelentést a hozzájuk beszűrődő 75 decibeles zajártalom miatt, ami persze messze elmarad az ugyaninnen felröppenő égi tragacsok hangszintjétől. Egy óra elteltével már mindenkit szorít egy kicsit a maszk, és azt végül az emelvényen maga az alkotója is lekapja fejéről, így megtudtuk, hogy manapság divatos kinézetű kobakjával egyre inkább hajaz (ja, bocs, dehogyis hajaz) a biliárdgolyóra. A háttérben kellemes pasztellszínek jelennek meg, a grafikában ugyancsak az egyszerű formák kapnak főszerepet. A füstgépek időnként szürke ködnyalábokkal és egy kis sziszegéssel emelik a feszültséget, majd kapunk egy csomó papírcsíkot is a nyakunkba. Fél 11-kor halkulnak le a hangfalak. Ekkor már alig érezhetően, de ritkulnak a soraink, a gyengébb állóképességű katonák kiesnek a hadrendből. Egy biztos, senkinek sem volt hiányérzete, a várt színvonalon nyújtott igazi partiélményt az egyszemélyes zenekar, három teljes órán keresztül. Ha a nagy mágus közelében szeretnénk elkattintani gépünket, akkor nemcsak az álarcot, hanem a pléhpofát is a fejünkre kell húzni, hiszen a megszállott rajongók már a tűző napon elfoglalják az első sorokat. A fotós ilyenkor ártatlan bárányka ábrázattal utat tör magának, ám a technóbuliknak is megvannak az íratlan szabályai, és az önfeledten táncoló, kemény legények ugyanolyan véletlenszerű mozdulattal kipenderítik onnan a betolakodót, jobbik esetben csak megkocogtatják hátulról a vállát, mondván: „Haver, le is út, fel is út!"