Interjú Tomić Edinával, a vajdasági anyák egyik legelkötelezettebb támogatójával – A Podolszki József publicisztikai pályázat idei kiírásának második díjas alkotása

Az anyaság útja tele van kihívásokkal és meglepetésekkel, de néha éppen ezek a próbatételek mutatják meg nekünk, milyen erősek is vagyunk valójában. Tomić Edina neve egész Vajdaságban ismerős lehet az anyáknak, nemcsak a Zentai Baba-mama Klubon keresztül végzett önzetlen tevékenysége, hanem a szoptatás támogatása iránti elkötelezettsége által is. Mi, anyák ősi tudás birtokosai vagyunk, de a bölcsességünket elrejti előlünk a kor, amelyben élünk. Edina története megmutatja nekünk, hogy újra rátalálhatunk a bennünk rejlő tudásra, és magabiztosan gondoskodhatunk a gyermekeinkről, ha pedig ráleltünk a saját utunkra, a szenvedélyünk és a kitartásunk mások életébe is valódi változást hozhat.

Hogyan, miért lettél szoptatási tanácsadó?

– Minden a terhességemmel kezdődött, ami sajnos nem a terveim szerint alakult. A kilenc hónap során szándékosan kerültem a szüléssel kapcsolatos rémtörténeteket és a császármetszésről szóló cikkeket. Apás szülést terveztünk, és rózsaszín felhőkről, mámorról meg katarzisról álmodoztam. Ám végül mindez elmaradt, mert a fiam végül sürgősségi műtéttel született meg. A császármetszés nagyon sokat elvett az áhított szülésélményemből, de szerencsére hamar kiderült, hogy a szoptatás mindezt kárpótolni tudja számomra. Úgy éreztem, a szoptatás során teljesedtem ki anyaként, a szoptatás révén éreztem meg magamban az anyai erőt, és a szoptatás hatására ébredtek fel bennem azok az ösztönök, amelyekre azóta is igyekszem támaszkodni. A szoptatás testi és lelki, sőt azóta már hivatásbeli többletet is adott az életemhez. A fiam születésekor elköteleztem magam a szoptatás támogatása mellett. Arra vágytam, hogy megadjam az édesanyáknak azt a támogatást, amit én sosem kaptam meg. Annak ellenére, hogy ma már hiszem, hogy a tudás hatalom, akkoriban sem a szülésre, sem az azt követő időszakra nem készültem fel. Biztos vagyok benne, hogy sok minden másképp alakult volna, ha felkészültebb vagyok, de mára nem bánom, hogy így alakult. Nem is vádolom magam, hiszen akkor még nem rendelkeztem a mai tudásommal. Ha másképp történik, talán nem is tartanék itt, ahol most vagyok. Ebben az egész törekvésben az a fő cél vezérelt, hogy bátorítsam az anyákat a szoptatásra, segítséget nyújtsak nekik a szoptatási céljaik elérésében, és hiteles információkkal erősítsem meg őket. Kezdetben fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kezdjek hozzá az álmom megvalósításához, de amikor csak lehetett, olvastam és kutattam a témában. Így találtam rá az IBCLC-kre, vagyis a nemzetközi laktációs szaktanácsadókra, és végül célul tűztem ki magam elé, hogy egyszer én is közéjük tartozzak. Viszont hamar világossá vált számomra, hogy a meglévő végzettségem, amit turisztikai marketing menedzsmentből és kulturális rendezvények szervezéséből szereztem, nem elegendő ehhez a célhoz. A vágyott cím megszerzése egészségügyi képesítést is igényelt, így radikális irányváltásra volt szükségem. Harmincévesen újra iskolapadba ültem – nem kényszerből, hanem azért, mert ezt választottam. Olyan terület felé vettem az irányt, ami nemcsak idegen volt számomra, hanem a komfortzónámon kívül helyezkedett el: egészségügyi középiskolába iratkoztam be. Ezzel párhuzamosan laktációról tanultam, képzésekre és tanfolyamokra jártam, melyek Zentától távol, Belgrádban vagy Budapesten zajlottak, többnaposak voltak, és nem hagyhattam otthon az akkor még aktívan szoptatott gyerekemet. Ilyenkor az egész családommal, a kisbabám és a férjem mellett gyakran édesanyámmal kiegészülve keltem útra, hogy tanulhassak.

Amikor a kisfiad született, az igény szerinti szoptatás még nem volt annyira elterjedt, mint ma. Hogy sikerült ebben a közegben rátalálnod az IBCLC minősítés felé vezető útra?

– Valóban kevésbé volt elterjedt az igény szerinti szoptatás, és én sem találkoztam vele korábban. Teljes őszinteséggel bevallom, hogy cumit meg cumisüveget is beszereztem. A szoptatás esetünkben ösztönösen kezdődött, végig éreztem, hogy helyes úton járok. Korábban soha nem volt jellemző rám a magabiztosság, ezen a területen mégis biztos voltam abban, hogy jól csinálom, és nem szabad hallgatnom a nem támogató véleményekre. A családom felől érkező kritikák szerint természetesen nem csináltam jól, ők jelezték felém, hogy szerintük nem így kellene, hiszen ők is más módszert alkalmaztak, amikor én voltam csecsemő, például háromóránként etettek. Ennek ellenére nem változtattam a hozzáállásomon. Gyerekkoromban nálunk sosem volt téma a szoptatás, ráadásul én magam sem voltam szoptatott baba, így ezt a témát egyfajta fekete lyukként kezeltük a családban. Szokatlan volt mindenkinek, hogy én mindenhol szoptatok. Figyeltem arra, hogy ne hozzak senkit kellemetlen helyzetbe, idővel pedig mindenki hozzászokott, hogy még a totyogó gyerekemet is mellre teszem szükség esetén. Tehát kezdetben ellenszélben kellett küzdenem, de végül a családom is belátta, hogy ez a módszer valóban jó és működőképes. Megértették és elfogadták, hogy mi így csináljuk. A férjemmel gyakran beszéltünk arról, hogy mennyire megváltozott a hozzáállásuk: egy idő után a szüleim is gyakran szóltak, hogy nyugtalan a gyerek, szoptassam már meg. Ők is észrevették, hogy erre van szüksége, és attól függetlenül megnyugtatja, hogy már nem kisbaba. Volt, hogy elesett, miközben apukám játszott vele, és ő azonnal hozta nekem, hogy nyugtassam meg szoptatással.

Az IBCLC-képzés nagyon összetett, és magasak a követelményei is. Mi motivált abban, hogy éppen ezt válaszd, amikor ennél könnyebben is válhatott volna belőled szoptatást segítő szakember?

– Mindig is nagyra törő célokat tűztem ki magam elé. A szoptatás kapcsán úgy gondoltam, hogy akkor leszek igazán hiteles, ha a lehető legmagasabb szintű képesítést érem el. A szoptatás rendkívül megosztó téma a társadalmunkban, ezért úgy éreztem, hogy pusztán laikus anyaként vagy önkéntesként beszélni róla nem lesz elég ahhoz, hogy a hangom meghallgatásra találjon, különösen a hitelesség szempontjából. Fontos számomra, hogy ne csak azért higgyek valamiben, mert az nekem bevált, és látom, hogy működik, hanem szerettem volna alaposan megismerni ezt a területet tudományos szempontból is, mélyebbre akartam ásni magam a témában. Nem csak mások miatt: magam felé is így lehetek a leghitelesebb.

Hogy látod, az anyák szemében az IBCLC szoptatási tanácsadó fölveszi a versenyt a gyerekorvossal?

– Nem. Pedig az IBCLC-vizsgát ötévente meg kell újítani, ami azt jelenti, hogy a szaktudás folyamatos frissítését és a legújabb gyakorlatok elsajátítását igényli, minden alkalommal az alapoktól kezdve. De nem a verseny a cél, hanem az, hogy az anyáknak minél hitelesebb, naprakészebb információkat nyújtsunk, minél többen és minél hitelesebben támogassuk őket a szoptatási céljaik elérésében.

Néhány éve továbbképzést is szerveztél egészségügyi dolgozók számára ebből a célból.

– Igen, hiszen az anyák segítése mellett azt is fontosnak tartom, hogy a szoptatás támogatása magasabb szinten is megvalósuljon. A legnagyobb kihívás a friss anyák számára az, hogy egymásnak ellentmondó információkat kapnak. Elmondásuk szerint akár egy napon belül is találkozhatnak különböző szakemberekkel, akik mind más tanácsot adnak, ez pedig érthető módon összezavarja az embert. Ezért az egyik fő célom, hogy egységesítsük az információkat, biztosítva, hogy az anyák valóban megbízható és hiteles információkhoz jussanak. Ennek érdekében merült fel a továbbképzések ötlete, ahol az anyákkal rendszeresen találkozó egészségügyi dolgozók is alaposabban tájékozódhatnak a szoptatással kapcsolatos legfrissebb nemzetközi ajánlásokról és kutatási eredményekről. A képzésen körülbelül negyven résztvevőnk volt, és nagy örömmel töltött el, hogy minden hely betelt. Reménykedem és bízom benne, hogy a résztvevők a munkájuk során alkalmazni tudják az ott hallott információkat.

A szoptatástámogatás melletti elköteleződésből hogyan lett baba-mama klub?

– Nem sokkal a kisfiam születése után kezdtem el foglalkozni a kismamák felkészítésével a szülésre és a gyermekágyas időszakra, és ehhez alapítottunk egy civil szervezetet. Ez lett a Zentai Baba-mama Klub. Ennek ötlete saját tapasztalataimból ered. Az anyaságom elején nagy segítségemre lett volna egy támogató közösség, ahol tanácsokat kaphatok, hiteles információkhoz juthatok, vagy egyszerűen csak társaságban lehetek és beszélgethetek valakivel. Ez adta az ötletet egy olyan közösség létrehozására, amely érzelmi és gyakorlati támogatást nyújt az anyáknak ebben a kihívásokkal és testi-lelki változásokkal teli időszakban, hiszen én magam is átéltem, milyen az, amikor ez hiányzik. A mai napig szívvel-lélekkel azon vagyok, hogy ebbe a projektbe minden erőmet beleadjam. A baba-mama klub 2017 elején alakult meg hivatalosan. Számomra nagyon fontos a tudatos gyerekvárás és a tudatos gyereknevelés elősegítése. A klub programjain elsősorban a várandósság, a szülés és a szülővé válás, valamint a kisgyermekes kor kihívásaival és bizonytalanságaival foglalkozunk, igyekszünk támogatni a hasonló helyzetben lévő családokat, valamint feltöltődési és kikapcsolódási lehetőségeket biztosítani számukra. A középpontban a gyereknevelés, a fejlesztés, a biztonságos kötődés alapjainak megerősítése és a csecsemőgondozási kérdések állnak, szem előtt tartva eközben az egészséges életmódot is. Az anyaság minden vonatkozásban átformálta az életemet, és megerősítette azt a szívből jövő vágyamat, hogy minél többeket támogassak az anyává válás olykor rögös útján. Mert az örömteli, szeretetteljes pillanatok mellett az anyaság tele van kihívásokkal, kétségekkel, néha magányossággal is. És nem mindig könnyű.

A baba-mama klub elindulásával sok anya álma vált valóra. Hogy látod most ennek a jelentőségét?

– Számomra úgy tűnik, hogy a Zentai Baba-Mama Klub hírneve egyre szélesebb körben terjed, és lehet, hogy kissé túlzok, de azt hiszem, már kevés olyan ember akad a környéken, aki ne hallott volna rólunk. Úgy látom, nagy az igény a klub által kínált szolgáltatásokra, miközben folyamatosan bővül a kínálatunk is. Kezdetben elsősorban a várandós kismamák alkották a célcsoportot, de mára a klub igyekszik lefedni a gyereknevelés különböző szakaszait. Mindig igyekszem az aktuális igényekre és kihívásokra reagálni, hogy a lehető legtöbb ember kaphasson segítséget és támogatást.

Az anyák, akiknek tálcán kínálod a sokszínű programokat, értékelik az erőfeszítéseidet?

– Bízom benne, hogy igen. Gyakran töprengek azon, hogy miből meríthetnék még erőt, különösen azokban a pillanatokban, amikor kimerülök. Számomra a visszajelzések rendkívül sokat jelentenek, de ezek sajnos gyakran elmaradnak. Nincsenek konkrét mérőszámok, amelyek alapján értékelhetném a munkám hatását; legfeljebb a résztvevők számából tudok következtetéseket levonni, de ez sem ad teljes képet arról, hogy mennyire találják hasznosnak a programokat és mit ad nekik, hogy ott lehetnek. Jó lenne több visszajelzést kapni. Nemcsak a pozitív visszajelzések fontosak, hanem a negatívak is, mert azokból tudok tanulni, fejlődni, általuk javíthatok a hiányosságokon. Ez lenne az, ami igazán segítene abban, hogy még inkább a közösség igényeire szabhassam a programokat.

Nehéz ma egy civil szervezetet működtetni?

Nem egyszerű. Számos akadállyal szembesülök a munkám során, ami gyakran próbára teszi a kitartásomat. A helyszínnel kapcsolatos problémák például örökös küzdelmet jelentenek. Hatalmas összefogással sikerült felújítanunk az önkormányzat által biztosított termünket, és kialakítottunk egy kellemes hangulatú, gazdagon felszerelt helyet, ahol sokféle program helyet kap. De ennek a fenntartása nem egyszerű. Emellett a szervezői feladatok is rendkívül megterhelőek. Egy-egy előadás vagy foglalkozás csak a jéghegy csúcsa, rengeteg munka áll amögött, hogy ezek a programok megvalósuljanak. Napi 5–8 órát töltök a laptopom előtt, reklámokat és posztokat készítek, megtervezem a promóciót, meghívókat küldök az eseményekre, időpontokat egyeztetek, válaszolok az anyák kérdéseire. Mindez nagy energiaráfordítást igényel, ráadásul ezt a munkát önkéntesen, a szabadidőmben végzem, és a családomtól veszem el az időt, amit rászánok. De mindezek ellenére is szeretettel csinálom.

Hogy tudsz ennyi feladatot összeegyeztetni?

– Gyakran jelent számomra nehézséget, hogy elkülönítsem a szoptatástámogatást és az egyesületi munkát. A legnagyobb kihívást az időmenedzsment jelenti, különösen a szoptatástámogatás területén, ahol az azonnali elérhetőség kulcsfontosságú. Aki sürgős problémával küzd, például fájdalmat érez szoptatás közben, az nem várhat napokat a válaszomra vagy egy találkozóra; arra van szüksége, hogy azonnal segítsek. Gyakran előfordul, hogy órákon át tartó üzenetváltásba keveredek valakivel, és akár egy teljes napomat is igénybe veheti egy-egy ilyen online konzultáció. Szenvedéllyel végzem az egyesületi munkát és a szoptatási tanácsadást is, és tudom, hogy ez az én utam, mégis vannak olyan időszakok, amikor úgy érzem, hogy mindez meghaladja a képességeimet.

Segítséged van?

– A férjem azt szokta mondani, hogy nem várhatom el másoktól, hogy ugyanolyan szívügyüknek tekintsék az egyesület működtetését, mint én, ennek ellenére számíthatok segítségre. Számomra a baba-mama klub és a szoptatástámogatás olyanok, mintha a gyerekeim lennének: mindkettő egy-egy nagy szerelem. Ezt a szintű elköteleződést nem kérhetem másoktól. A nehézségek miatt néha felmerül bennem, hogy abbahagyom az egészet, de aztán mindig történik valami, mintha valaki odafentről értékelné a befektetett munkát. Végül mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy maradok ezen az úton, csinálom tovább. Igyekszek a pozitívumokra összpontosítani: arra, hogy hány családnak nyújthatok segítséget a klubon keresztül. Ebből merítek erőt.

Nehéz azt elfogadni, hogy a te szerelemgyereked nem mindenkinek a szívügye?

– Igen, nehéz. De befejezni nem szeretném. Ráadásul ott van bennem az a gondolat is, hogy ha eddig csináltam, akkor talán a családok is számítanak rám; nem szeretném őket cserben hagyni. Ez nem feltétlenül elvárás a részükről, inkább az én saját belső érzésem, hogy tovább kell vinnem ezt a projektet. Emellett ott van az a vágy is, hogy ha majd egyszer úgy döntök, nem szeretném tovább csinálni, az ne jelentse automatikusan az egyesület végét. Nem az a kérdés, hogy tovább kell-e vinni a tevékenységet, hogy folytatni kell-e az anyák támogatását, hanem inkább az, hogy idővel majd kinek adhatnám át ezt a szerepet.

Hol vagy te ebben a történetben? Mikor jut időd magaddal is foglalkozni?

– Most már egyre inkább igyekszek tudatosan időt szakítani magamra, de ez nem könnyű, mivel a személyiségemből fakadóan folyamatosan pörög az agyam, mindig van valami, ami leköti a figyelmemet. Nem mondanám, hogy eddig szétszórt voltam, hiszen minden feladatomat teljesítettem, de sokszor zűrzavar uralkodik bennem, és nem sikerül jól kezelnem az időmet. Így sajnos előfordul, hogy jelez a testem, és rákényszerít arra, hogy szünetet tartsak. Nagyon nehezen szabok magamnak határokat a baba-mama klub, a szoptatástámogatás és a magánéletem területén.
De érdekes módon mindig, amikor a legnehezebbnek érzem a helyzetet, valaki megjelenik egy kedves szóval, egy látogatással, egy lehetséges együttműködéssel vagy egy visszajelzéssel. Ilyenkor úgy érzem, mintha valaki odafentről figyelne rám, és pontosan tudná, mikor van szükségem egy kis biztatásra, vállveregetésre.