Az Európa Alapítvány Karácsonyi Csillag című irodalmi pályázatának díjazott alkotása

Már az egész ház karácsonyi díszben pompázik. Amint belépünk a bejárati ajtón, megcsap a mézeskalács illata. A korláton égősor és virágfüzér tekeredik, az ebédlőasztalon lévő koszorún a négy gyertya apró fénye világít. Otthonunk közkedvelt helyiségében, a nappaliban, pedig a lakás dísze, a karácsonyfa áll. Látszólag minden olyan, mint ezelőtt volt, viszont az idei ünnep (is) más lesz. Ebben az évben is valami hiányzik, valaki hiányzik.

Ez lesz a második ünnep nélküle, a nagymamám nélkül. Minden év december 25-ét nála töltöttük. A régi építésű házat melegséggel árasztotta el az ünnep hangulata. Az egész család együtt, a pompásan díszített fa a sarokban, mi mindannyian az asztal körül a húslevest kanalazva hallgattuk, ahogy a nagyi és a papa újabb eszmecserét folytat, általában valami abszolút hülyeségről. Mi gyerekek közben arról suttogtunk, kinek mit hozott a télapó aznap délelőtt, meg arról, hogy vajon mami mikor játssza el a régi, jól bevált trükkjét, ami mindig így hangzott:

– Gyerekek, az éjszaka valaki járt itt, titeket keresett, de mivel nem voltatok itt, a karácsonyfa alatt hagyott nektek néhány dolgot.

Ekkor mi odaszaladtunk a sarokba és egymást lökdösve bontogattuk azt ajándékokat. A csomagok mindig a kedvenc finomságainkat rejtették, illetve mindenkinek plusz még egy apróságot, amire épp akkor vágyott. A karácsonyi „meglepetések” után következett az ünnep egyik legjobb része, a nagymama házi süteményei. Kakaós és diós bejgli kilószámra, lúdláb- és dobostorta és persze a színesebbnél színesebb mézeskalácsok sem maradhattak ki. Miután ezekből jól belaktunk, mi, az unokák és öreganyónk átlopakodtunk a nappaliba. Ekkor a mama csak velünk foglalkozott, mesét olvasott, majd amikor már nagyobbak voltunk a saját gyermekkoráról mesélt.

Elmondta, hogy amikor ő kisgyerek volt, nem a télapó jött, hanem a „kriszkindli” ő nem volt olyan titokzatos, mint a télapó, hiszen nagyit és húgát minden év karácsonyán személyesen meglátogatta. Nagy subába öltözve, bottal a kezében érkezett és diókat dobált be a ház ajtaján. Mami azt is bevallotta, hogy mindig félt tőle és sűrűn elrejtőzött előle. Azt is megosztotta velünk, hogy a lakás ünnepi díszítése csak egy karácsonyfából állt, amit sosem közösen díszített a család, hanem, mint egy karácsonyi csoda egyszer csak megjelent szerény házikójuk folyosóján. A fa alatt minden szenteste volt ajándék, viszont ez sosem játék vagy ruha, hanem gyümölcs és édesség volt. Ezen mi igencsak meglepődtünk. Elmesélte, hogy Jézus születése napját mindig együtt töltötte az egész család. Ők is mindig közösen ebédeltek, és náluk is volt többféle sütemény. Természetesen, a szentmisét sosem hagyták ki. Viszont az akkori politikai helyzet miatt, ha az ünnep hétköznapra esett, iskolába bizony menni kellett. Megsúgta nekünk azt is, hogy ő egész életében nagyon szerette a decemberi ünnepeket, nagyon szerette, amikor azoknak a rokonoknak, akik külföldön éltek, vagy valami miatt nem tudtak a családdal ünnepelni, karácsonyi üdvözlőlapokat írtak. Minden évben elmondta, hogy a karácsony arról szól, hogy együtt legyen a család és nyilván mindenki örül az ajándékoknak, viszont ez közel sem az ünnep lényege. A nosztalgia után, már éppen annyi idő volt, hogy kezdődött mindenki kedvenc filmje, a Reszkessetek betörők. Nekem ez a kedvenc részem az ünnepben, ilyenkor mindenki a kanapéra és a fotelekbe kuporodik, a fa égősora világítja be a szobát, a fenyő és a sütemények illata keveredik a levegőben, míg mi mindnyájan egyszerre nevetünk fel Kevin csínyein, pont úgy, mint tavaly.

A filmezés után, az ebédről megmaradt sültekkel és desszertekkel felpakolva indultunk haza. Mamától általában többször is elbúcsúztunk, mire végre megindultunk. Hazaérve mindig felidéztem öreganyám történeteit, hogy milyen érdekes lehetett akkoriban a karácsony és arra gondoltam, mennyire várom, hogy jövőre újra elmesélje ugyanezeket az emlékeket, mi pedig ugyanolyan figyelemmel hallgassuk őket és várjuk a csattanókat, mintha csak először hallanánk mindet.

– Gyere, indulunk tatához, az ünnepi ebédre! – hallom édesanyám hangját.

A régi családi házba érkezvén körbenéztem, az egész család együtt, feldíszített fa a sarokban, mindannyian az asztal körül húslevest kanalazva hallgattuk, ahogy apu és papa eszmecserét folytat, valami abszolút hülyeségről... A fiatalabb unokatestvéreim arról sugdosnak, kinek mit hozott a télapó. Ekkor megszólaltam:

– Gyerekek, az éjszaka valaki járt itt, titeket keresett, de nem voltatok itt, ezért a karácsonyfa alatt hagyott nektek néhány dolgot – mondtam és tatára néztem könnyes szemekkel.

A desszert után a testvéremmel áthívtuk a kicsiket a nappaliba és elkezdtünk nekik mesélni arról, hogy a nagyi hogyan ünnepelt kiskorában és arról is, miket csinált velünk az ünnepek alatt. A kishúgaink és öcséink ezt úgy élvezték, mint mi valamikor régen, vagy nem is olyan túl régen...

Ekkor döbbentem rá, karácsony örökre ugyanolyan varázslatos marad, a mama mindig velünk lesz, hiszen mindannyian hordozzuk őt a génjeinkben, de legfőképp a szívünkben.