Új album a progresszív metál isteneitől

Kevés prog-metál rajongó van, aki ne gondolt volna legalább egyszer Mike Portnoy visszatérésére a Dream Theaterbe. Persze nem azért, mert Mike Mangini ne lett volna technikailag lenyűgöző, hanem mert Portnoy keze munkája túl mélyen beleégett a zenekar arculatába. Nos, az álom most valósággá vált, Mike Portnoy visszatért, és a Parasomnia című új album mintha ezzel együtt visszahozta volna a banda kreatív lendületét is.

Azok számára, akik hallották a zenekar nevét, vagy esetleg egy-két dalukat is, viszont magáról a bandáról keveset tudnak, íme egy rövid ismertető.

A Dream Theater 1985-ben alakult a bostoni Berklee College of Music hallgatói, John Petrucci gitáros, John Myung basszusgitáros és Mike Portnoy dobos által, eredetileg Majesty néven. Később csatlakozott hozzájuk Kevin Moore billentyűs és Charlie Dominici énekes, majd 1991-ben James LaBrie váltotta Dominicit. Az 1992-es Images and Words albumukkal váltak ismertté, amelyen a Pull Me Under sláger is szerepelt. Az évek során több tagcsere történt: 1994-ben Derek Sherinian váltotta Moore-t, majd 1999-ben Jordan Rudess lett a billentyűs. 2010-ben Portnoy távozott, helyére Mike Mangini érkezett, de 2023-ban Portnoy visszatért a zenekarba. A Dream Theater azóta is aktívan alkot és turnézik, 2025-ben fennállásának 40. évfordulóját egy jubileumi turnéval ünnepli.

De mit is várhatunk ettől a lemeztől? Pontosan azt, amit szerettünk volna: prog-metált sötétbe burkolva.

A Parasomnia egy koncepciólemez, amely az alvászavarok misztikus és hátborzongató világába kalauzolja a hallgatót – alvajárás, lidércnyomás, és minden, ami egy nyugtalan éjszakát jellemezhet. Az album témája nemcsak a dalszövegekben jelenik meg, hanem a zene atmoszférájában is: sötétebb, agresszívebb és feszesebb hangzással dolgozik, mint az utóbbi évek Dream Theater-anyagai.

Már a nyitány, az instrumentális In The Arms Of Morpheus sejteti, hogy ez az album más lesz. Grandiózus, filmszerű bevezető, ami egy egységes, sötét hangulatú zenei ívet készít elő. A dal tele van apró, visszatérő motívumokkal, amelyek később az album más dalaiban is felbukkannak, így egyfajta narratív összeköttetést biztosítanak.

A folytatásban a Night Terror egy vad, robbanékony riffekkel és komor dallamokkal operáló darab, amely tökéletes nyitány azoknak, akik az elmúlt években eltávolodtak a bandától. Az A Broken Man mintha a Black Clouds & Silver Linings korszakból lépett volna elő, de modern elemekkel dúsítva. Az ének és a hangszerelés között feszülő dinamikai ellentét még intenzívebbé teszi az élményt. A Midnight Messiah még tovább viszi a keménységet, szinte thrash metálba hajló, punkos elemekkel tűzdelt nóta, amit az album egyik fénypontjaként emlegetnek. Ez a szám kiemelkedik a lendületes ritmusváltások és a nyers, energikus hangszerelés miatt.

És persze ott van a The Shadow Man Incident – a maga majd’ 20 perces játékidejével egy igazi prog-metál szörnyeteg. Bombasztikus riffek, rengeteg témaváltás, és egy összetett narratíva, amely a hallgatót végigvezeti egy szürreális, hátborzongató utazáson. Ez a dal nemcsak az album csúcspontja, hanem talán a legjobb hosszú Dream Theater-darab a A Nightmare to Remember óta. A kompozíció rétegeltsége miatt minden egyes hallgatás új részleteket tár fel, amitől igazán maradandó és mély élmény marad.

Elkerülhetetlen, hogy ne hozzuk szóba Mike Portnoy visszatérését. Sokan kíváncsiak voltak, hogy Mike vajon tud-e új energiát hozni a bandába, vagy csupán egy nosztalgikus visszatérésről van szó. A válasz elég egyértelmű: a Dream Theater talán még sosem szólt ennyire fókuszáltan és erőteljesen az utóbbi 15 évben. Portnoy nemcsak a dobok mögött tündököl, hanem a dalszerzésben is visszahozta azt a kreatív szikrát, ami a Mangini-érából gyakran hiányzott. A ritmikai komplexitás és a dinamikai váltások visszatérése érezhetően frissességet hozott a zenekar hangzásába.

Jordan Rudess is visszafogottabb, kevésbé szállnak el a billentyűs szólói, ami egy sokkal koherensebb, letisztultabb hangzást eredményez. Ezáltal a dalok struktúrája átgondoltabb és fókuszáltabb lett, kevesebb öncélú virtuozitással és több érzelmi mélységgel. John Petrucci pedig a shredelés helyett inkább az erőteljes riffekre és a dalok szerkezetére koncentrált, ami kifejezetten jót tett az albumnak. A gitárhangzás mélyebb, karcosabb és még dinamikusabb, ami a konceptuális tematikával is összhangban van.

Lehet, hogy a Parasomnia nem fogja letaszítani a trónról az olyan klasszikusokat, mint az Images and Words vagy a Metropolis Pt. 2, de kétségkívül a Dream Theater egyik legerősebb kiadványa az utóbbi másfél évtizedben. Egy olyan album, amely a sötét, kemény, mégis progresszív hangzásával megmutatja, hogy a zenekar még mindig tud újat mutatni – és hogy Portnoy visszatérése nemcsak egy PR-fogás volt, hanem valóban újjáélesztette és felrázta a zenekart. A Parasomnia egy olyan zenei élményt nyújt, amely mélyen rezonál az emberi lélek rejtett félelmeivel és álmaival.

Hölgyeim és uraim! A Dream Theater visszatért – és lehet, hogy soha nem szóltak még ilyen jól. Ha ez az új korszak első állomása, akkor a folytatásra is érdemes lesz várni.

Képgaléria: