Szerda Zsófit és a fotóit senkinek sem kell bemutatni. A sokoldalú újságíró nemcsak az interjúalanyairól készít különleges fotókat, hanem felülnézetből, és ezúttal az asztalon heverő életképeket is lencsevégre kapja telefonnal. Ezekből a fotókból nyílt meg január 25-én a Lakoma címet viselő kiállítás Törökkanizsán a Kulturális Zónában. A tárlatot Bakos Petra nyitotta meg, Kurina Udovičić Viktória, Szerda László és Szerda Árpád közös zenei játéka fűszerezte, viszont a közönséget a hagyományos pogácsa helyett szárma, palacsinta, és tonhalas szendvicstorta lakatta jól – szóval a hétköznapiság most sem jöhetett szóba.

Zsófi, honnan jött az ötlet, hogy asztalokat fotózz felülnézetből? Nevezhetőek ezek a fotók asztali csendéletnek?

– Ha azt nézzük, hogy (idézve egy klisét) a téma az asztalon hever, akkor máris adja magát a válasz. De őszintén én magam sem tudom, hogy mikor és hogy kezdődött ez, de már sok éve fotózom az asztalokat. Ahhoz, hogy felülnézetből fotózzon az ember, fel kell állnia az asztal mellől, megvizsgálnia, izgalmas-e másik perspektívából is az előtte lévő asztal, tehát van ebben egy adag kíváncsiság is, azt hiszem. A közösségi oldalak tele vannak ételfotókkal, mindenki megosztja a másikkal, hogy éppen mit és hol eszik, és természetesen én sem voltam kivétel, úgyhogy ez egy picit talán egyfajta nyelvnyújtás magamnak. Annyiban azonban más, hogy ezek nem tűnnek el a mobiltelefon fotóalbumának mélyén, hanem fotónaplóként is működnek számomra, hisz naplót írni nem szoktam. Volt egy másik kiindulópont is, egy kósza ötletem, hogy egy-egy asztalt megosztok, és játékra invitálom az embereket, találják ki, vajon kinél járhatok éppen. Aztán ez valahogy nem indult be, de sose lehet tudni, lehet még egyszer újra előveszem. Igen, nevezhetők csendéleteknek, nem nyúlok bele a képbe, azt fotózom le, amit és ahogy éppen látok. Nem mozdítok el, nem teszek hozzá.

Szerinted miért lett ekkora divat a közösségi médiában az ételek lefotózása?

– Mindent lefotózunk, miért éppen az étel legyen kivétel? Ahogy vannak országok, ahol a kövérség egyenlő a gazdagsággal, hisz az azt jelenti, van neki pénze ételre, ehet amennyit akar, így azt megosztani ország-világgal, hogy éppen egy neves étteremben libamájat falatozunk, szintén valami jólétet sugall. Hogy megtehetem. De a világnak ezen a táján egyébként is szeretnek jókat enni az emberek, és ha esznek, általában társaságban vannak, ünnepelnek, boldogok. A közösségi médiában nem azt fogjuk megmutatni, hogy szomorúak vagyunk, sírunk, depressziósan fekszünk otthon… neeeem, csak azt, hogy nekünk milyen jó, és mennyire tökéletes az életünk. Ez alól nincs kivétel, mi mind csak a jót, a szépen mutatjuk. Én például ettem már nagyon rossz ételt, ami pedig tökéletesen volt tálalva, jól nézett ki, de az íze… Valahol tehát a fentiek szimbóluma is lehet egy szépen terített asztal, csodásan tálalt étel.

A kiállítás címe Lakoma. Mi jut eszedbe erről a szóról?

– Egy óriási hosszú asztal a tengerparton, egyik felén a türkiz víz, a másik felén fenyőerdő, az asztal körül a családom van, és a barátaim, akik társasoznak, mások muzsikálnak és énekelnek, páran beszélgetnek és nagyokat nevetnek, zsong minden, és éppen érkezik egy nagy tál tészta előételnek a pizza előtt. Vagy ugyanez az asztal ugyanezekkel az emberekkel valahol Vajdaságban, megpakolva májgombócos húslevessel, meggyszósz, rántott hús és sült krumpli, és magyar nóta szól mellé, a „jóebédhez”. De eszembe jut egy jó könyv, film, vagy színházi előadás, ami eltelít, és ami után éhes sem vagyok már.

Idillikusan hangzik. Néhány fotódon viszont nem csak ételek szerepelnek. Miért?

– Mert nem ételt fotózom, azt fotózom le, ami az asztalon van az adott pillanatban, amikor ott ülök. Ez sokszor nem kaja, hanem valami más. Könyv, munkaeszközök, vagy éppenséggel valami oda nem illő, és ezeket szeretem talán a legjobban, amikor valami meglepővel találkozom. Ehhez azonban nagyon nyitott szemmel kell járni, hogy észrevegyem őket.