Meghitt családi pillanatok

Húsz, harminc, negyven, ötven! Nagymamánk éppen az aznapi tejáru bevételét számolta, miközben az utolsó vevő is megérkezett. Aprópénz csörrent, és már iszkolt is haza, már érezni lehetett ugyanis a közelgő vihar szelét. Próbáltuk megmenteni a fűzfa alatti vesszőszékeket a vihar elől. Маcskánk, Cirmos, legtöbb idejét a vesszőszék alatt töltötte, ám akkor rettegve ugrott ki alóla, újabb menedéket keresve magának. Félni kezdtünk a bátyámmal, egy esőcsepp hullott az arcomra, és már szakadt is. Mintha dézsából öntötték volna.

Aggodalomra azonban semmi okunk sem volt, nagymamánk szava ugyanis mindig megnyugtató volt számunkra. Átkarolva őt, siettünk be a nagy fűz előtti kis konyhába. Nagyapánk a tűzhely előtt melegedve már várt bennünket. Arcunkat lágy, meleg levegő árasztotta el. Az ablakhoz siettünk, és kíváncsian figyeltük a fűzfa vihar mozgatta leveleit. Egyre jobban esett, s a csatornából ömlő víz csobogása hallatszott. Mindezt figyeltük, időközben éhesek lettünk. Ezalatt nagymama már a pirítóst sütötte az előmelegített tűzhelyen.

– Kérünk mellé teát is! – kiáltottam fel, majd a zöld kredenc felé vettem az irányt. Az egyik rekeszt elhúzva, finom fűszerillat csapta meg orromat. – Ugye, te is éhes vagy? – kérdeztem a bátyámat, mindeközben már készen is volt a pirítós. Az étel a piros pöttyös tányérokon hűlve várt bennünket. Helyet foglaltunk, azután nagymama elővette a mézet, és csorgatott a teánkba. Jóízűen kortyolgatni kezdtük.

A vihar egyre csendesebb lett, mi pedig egyre álmosabbak lettünk. A falióra pillangós mutatója kilencet ütött.

– Ideje aludni! – kiáltott fel nagymama. Hálóruhánkat elővéve ugrottunk bele a jó puha ágyba, melyet nagyi csak akkor vetett meg, amikor nála voltunk.

Azon az éjjelen mélyen aludtunk, kivéve nagymamát. Nem alhatott eleget, reggeli vevője már a kapuban csöngetett.