Posztkáemvéikus emlékáradat

Tavaly azt írtam, hogy káemvé után nem tehetünk mást, mint hogy beírjuk a naptárba a fontos ünnepek közé az eseményt: húsvét, karácsony, szülinap, káemvé. Beírtuk, és újra eljött ez is, mint ahogy eljött a karácsony és eljött a szülinap is, de ne beszéljünk az öregedésről, hisz ez most arról szól, hogy sose halunk meg.

Emlékszem arra a sötét, nyirkos őszi napra, amikor az egész kezdődött. Elsős gimnazista jómadár koromban, amikor a magyartanárnőm mondta, hogy van ez a verseny, a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, írjak valamit, ha van kedvem, novellát, az az én műfajom. Írtam. Azután írtam a következő évben is, és azután is és azután is, aztán meg vége lett a gimnáziumi éveknek. Hoppá! Azt tudtam, hogy nagyon nehezen viselném, ha többet nem lenne az életem része, ezért én lettem a KMV életének a része. Be kell vallanom, lassan kipróbálok minden szerepet, ahogy itt meg lehet jelenni, amit itt meg lehet járni. Voltam versenyző, diákzsűri, az, aki nyakig gipszben is megjelenik és végigcsinálja, akivel interjút készít egy idei versenyző, hogy azzal induljon publicisztika kategóriában, most pedig szervezőként én írtam például a műsorvezetők szövegét, és többek között voltam a volt középiskolában (igen, abban a rossz Dositejben – nem is rossz amúgy) promotálni a versenyt. Minden évben rengeteget kaptam a Becsén töltött napoktól, és jó érzés az, hogy most én is hozzájárulhattam és az idén én is tehettem valamit azért, hogy létrejöjjön az egész, közben látva azt, hogy a diákok csillogó szemmel ismerkednek, barátkoznak, kimondják a véleményüket, támogatják és biztatják, és ami a legfontosabb: inspirálják egymást a további alkotásra. A legnagyobb kincsek azok az emberi kapcsolatok, amik itt köttetnek, és azért ünnep a KMV, mert itt tudunk újra találkozni azokkal, akik nagy hatással voltak ránk és fontosak, de máskor nincs rá lehetőség. Az egyik legnagyobb kincs, akit nagyon sokak közül most kiemelnék, ő V. Timi. Tavaly gyanútlanul odaértem a megnyitóra, amikor V. Laci, az egyik szervező megkérdezett engem, az akkor még versenyzőt, hogy koleszban vagy családnál szeretnék-e megszállni, én meg életem egyik legjobb döntéseként azt mondtam, hogy családnál. Este aztán Szegedről rohanva megjelent egy rövid, szőke hajú, talpraesett, nagyszájú lányka. Aztán hazamentünk hozzá, és onnantól kezdve ő és az anyukája három napig úgy bántak velem, mintha egy rég nem látott családtag lennék. Az első pillanattól kezdve láttuk, hogy ebből barátság lesz, az is lett, és az idén is nála laktam a kmv-ünnep alatt, és megnyugtat bennünket a tudat, hogy ha máskor nem is, ha minden törik és szakad, jövőre akkor is lesz KMV, és akkor újra találkozhatunk.

Ez volt az ötvenegyedik egyébként, a tavalyi nagy jubileum után bekövetezett egy elnökváltás is. Idén Kiss Virág Anita és Oláh Tamás a fő szervezők. Először. Ennek ellenére minden rendben ment, mindenki mindig ott volt idejében a helyén, és mindent megoldottunk. Nagyon sokat tanultam abból, hogy két szemszögből is meg tudtam élni a vetélkedőt. Gimis koromban felhőtlenül élveztem az ünnepséget, most pedig láttam azt, hogy mennyi munka, elkötelezettség és szív-lélek van abban, hogy itt mindenki jól érezze magát, és abban a tudatban menjen haza, hogy ő itt kapott valamit, és hogy adni is tudott, meg tudta magát mutatni, meg is látták, és releváns szakmai tanácsokkal látták el.

Nem tudunk mást tenni, beírjuk a naptárba: húsvét, karácsony, szülinap, KMV…