A harag mögött
Olyan társadalomban élünk, ahol a racionalitásnak sokkal nagyobb a presztízse, mint az érzelmeinknek. Az okos, logikus gondolatok megelőzik a rangsorban a belső kiegyensúlyozottságot és az érzéseink ügyes kezelését. Ez a jelenség nagyon szépen leképeződik a különböző tudományterületek társadalmi megbecsültségén is: egy atomfizikust a közösség sokkal többre tart, sokkal inkább kiemel, mint egy pszichológust. Hiszen előbbitől komoly racionalitást várunk, és ő bizony nagyon okos, hiszen nagyon nehéz tananyagot kellett elsajátítania ahhoz, hogy megszerezze a diplomáját. Utóbbi pedig ellötyögött a maga kis büfészakján, aztán azt hiszi, hogy igazi tudománnyal foglalkozik. Pedig valójában a mindennapi életünkben rengeteget tanulhatunk azoktól az emberektől, akik ki tudják bogozni a lélek rejtelmeit: ők tudják nekünk megmutatni, hogy miként ismerhetjük föl az érzelmeinket, hogyan kezelhetjük őket, és hogyan építhetünk olyan személyes kapcsolatokat, amik örömöt hoznak számunkra.
Talán meglepő, hogy külön ki kellett emelni az érzelmek fölismerését mint elsajátítani való tudást önmagunkról. Pedig ez olyasmi, amit nagyon sokan nem tanulnak meg gyerekkorukban, később pedig észre sem veszik ezt a hiányosságukat. Na persze nem arról van szó, hogy a többség sosem tudná, mit érez éppen – ilyen is van, de ez nagyon ritka jelenség. Ami ennél sokkal általánosabb, az az, hogy sokan csak a felszínen lévő érzelmeiket ismerik fel. Talán nem merül föl bennük, hogy ennél mélyebbre is áshatnának; vagy talán fölmerül, csak az ezzel járó lelki munkát akarják megspórolni – mindenesetre megelégednek azzal az érzelemmel, amit csak azért találtak ki maguknak, hogy elfedjék vele a bennük zajló érzelmi kavalkádot. Ez az érzelem pedig többnyire a harag.
Van az a mértékű szomorúság, ami annyira fáj, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Így hát az agyunk fogja szépen, és elzárja előlünk ezt az elkeseredett fájdalmat, és dühöt tesz a helyére. Máskor annyira tehetetlenek vagyunk, hogy nem tudnánk megbirkózni a belső konfliktussal, amit ez a tehetetlenség kivált belőlünk, ezért inkább mérgesek leszünk. Vagy olyan mértékű szégyent és megsemmisülést érzünk, hogy az egónk rettegni kezd a megsemmisüléstől, ezért inkább támadásba lendül egy dühkitörés formájában. Csakhogy a düh, a harag és a velük sokszor együtt járó agresszió nem vezet előre. Mert ugyan a feszültséget feloldjuk vele, de csak ideig-óráig, hiszen attól még, hogy kiabálunk egy kiadósat, vagy testmozgással nyugtatjuk meg magunkat, esetleg a falhoz csapunk néhány befőttesüveget, a harag mögötti érzelemmel még nem foglalkoztunk, így hát az továbbra is ott lappang bennünk, keltve a feszültséget, mérgezve az életünket. Mi meg azt sem tudjuk, mi a fene bajunk van, csak érezzük, hogy mindjárt fölrobbanunk.
Ezért amikor elönt minket a düh, érdemes egy lépést hátrálni, és megkérdezni magunktól, hogy vajon mi húzódik e mögött. Megbántottság? Félelem? Csalódottság? Akármi is legyen, érdemes azt kommunikálni a beszélgetőpartnerünk felé ahelyett, hogy jól megharagudnánk rá. Egyrészt ez előrébb viszi a kommunikációt, másrészt a kettőnk közötti kapcsolat is őszintébbé és kiegyensúlyozottabbá válhat általa, harmadszor pedig (és talán ez a legfontosabb) minél többször igyekszünk így eljárni, annál jobban megismerjük a saját lelkünket. Az önismeretünk és az érzelmi intelligenciánk fejlesztése segíthet abban, hogy mélyebben megérthessük az érzéseinket, és megtanuljuk elfogadni és kezelni őket. Ez pedig az életünkben rengeteg pozitív változáshoz vezethet bennünket.
És bizony éppen ez egy jó pszichológus hatalmas előnye a legjobb atomfizikussal szemben is: olyan ismeretei vannak a saját lelkéről, amiknek birtokában bátran egyenértékűnek érezheti magát a legünnepeltebb, legokosabb, legmagasabb színvonalon dolgozó szakemberekkel is. Hiszen a lelkünk is számít annyit, mint a kvarkok világa.
