Jogi Kar, te drága!

DAY 204: C'EST LA VIE – EN ROSE?

Bírom én ezt? Nem vágtam egy kicsit túl nagy fába a fejszémet? Valójában nem is csak az a kérdés, hogy bírom-e, hanem hogy akarom-e.

Mint egy hatalmas hullám jön egy ilyen periódus, és tudom, hogy fuldokolni fogok. Másnap viszont megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. A csoki megint finom lesz, és a tanulnivalónak is megint lesz értelme. Időnként az ember megkérdőjelezi minden döntését. Már csak azért is, hogy megbizonyosodjon arról, hogy jól döntött.

DAY 205: A TÁRSADALOM FERDE SZEME

Kollégák, kolléganők el- és összeköltöztek, összeházasodtak, dolgozni kezdtek, kimentek külföldre... Megszűntek a kötelező előadások, erre hirtelen mindenki úgy viselkedik, mintha diplomázott volna. Pedig talán még elsőből is megvan néhány vizsgájuk. Anyuci meg apuci még nem is sejtik, hogy ebből már nem lesz diplomázás. A tanulás magában teljes munkaidős foglalkozás. Nem jut itt idő a lelkiismeret-furdalás nélküli szórakozásra, nem hogy egy gyerekre. Hülye lennék éveken át küzdeni és keményen tanulni csupán azért, hogy mindezt eldobjam a házaséletért, a fiatal anya szerepéért. Majd ha kitalálnak olyat, hogy pár hónap terhesség után az ember szül egy iskolás korú gyereket, akkor lehet, hogy megváltozik a véleményem. Tizenhat éve keményen tanulok, és a folyamat még nem ért véget. Miért kellene mindezt eldobnom? Mert ezt várja el tőlem a társadalom? Nem emlékszem olyan kijelentésre, hogy érdekel mások véleménye.

Nem mentem férjhez. Még mindig otthon lakok a szüleimmel. Még egyetlen ügyvédi iroda sem vett fel. Mégsem érzem úgy, hogy kevesebbet érnék, mint valaki, aki elmondhatja magáról, hogy igenis megtette a felsoroltakat.

DAY 206: HALLGATNI ARANY

Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mekkora előnyt jelent az, hogy joguk van a hallgatásra. Néha az az érzésem, hogy a hallgatásnak jog helyett inkább kötelességnek kellene lennie. Ha tudnák az emberek, hogy hallgatni arany, talán nem kellene meghallgatnom egy olyan beszélgetést, amihez tulajdonképpen semmi közöm. Végighallgattam az egyoldalú telefonbeszélgetést, amiből megtudtam, hogy a csávó majdnem megölt valakit, olyan gyorsan hajtott a kocsijával. Figyelembe sem vette, hogy ez nem egy olyan beszélgetés, amit hangosan kell folytatni egy zsúfolt utcán. Van valami abban, hogy az emberek megnyílnak a sötétben. De este tízkor a nem kivilágított utcán szerintem nem szeretnék gyilkosságról beszélni vagy hallgatni.

DAY 207: MULTIFUNKCIONÁLIS PAPÍRLAPOK

És akkor ott álltam az egyetemen a tomboló nyári melegben, és legyeztem magam a középiskolai diplomámmal meg a bizonyítványaimmal. Bebizonyítottam, mennyit ér a középiskolában eltöltött négy év. Kíváncsi vagyok, hogy mire megyek majd az egyetemi diplomámmal, ha majd egy nap az is a kezemben lesz, és éppen várnom kell a hőségben.

Amikor a gimi befejeztével átvettem az oklevelemet, rendkívül büszke voltam magamra. Meg sem fordult a fejemben, hogy azzal fogom hűteni magam, ha már az egyetemen úgyis félbehajtva őrzik, mint egy régi gyerekrajzot. Egy icipici világ omlott össze bennem. De gyorsan elhessegettem a gondolatot – az összehajtott dokumentumaimmal, amivel magamat legyeztem.

DAY 208: KI-BE IRATKOZÁS

Az egyetem még nyáron sem halott teljesen. Professzorok, hallgatók, valamint időnként takarítónők, akiket sosem láttam még takarítani, sétálnak végig a folyosón, egy kis remény után sóvárogva. Az emberek jönnek-mennek, ismerősök és ismeretlenek, kollégák állnak sorban a kis ablaknál, ezért vagy azért, többnyire azzal a kéréssel, hogy kiiratkozzanak. Fekete báránynak éreztem magam, amikor negyedikként a sorban az első voltam, aki más szöveggel jött. Egy pillanatra azt hittem, hogy rossz helyen vagyok. Sőt az is felmerült bennem, hogy várakozás közben esetleg még én is kedvet kapok a kiiratkozáshoz. Vagy mivel fél órán keresztül mást sem hallottam, csak azt, hogy kiiratkozás, még elfelejtem, hogy valójában miért is jöttem, és véletlenül ez csúszik ki a számon.

DAY 209: NYELVI AKADÁLYOK

Tudtam, hogy lesznek gondjaim a nyelvvel, amikor majd beiratkozom az egyetemre. Ez csak természetes. Elvégre is, olyan dolgokról kell tanulnom, amikről még nem is hallottam. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy igazán majd csak akkor kezdek el dadogni, amikor magyarul kell elmesélnem egy jól ismert folyamatot. Megyek a faxra, hogy megvegyem a kellő obrazacot, hogy overizzam a szemesztert a salteron, de ha már ott vagyok, veszek a skriptarnicában egy prijavát meg egy uverenjét a pokaznához.

Meg kell vallani, csodálatos a magyar nyelv. Dinamikus, és napról napra gazdagabb.