Jogi Kar, te drága!
DAY 194: ISTEN ÉS AZ ÉN TUDÁSOM
Ami Isten hozzájárulását illeti a tanulmányaimhoz, csak annyit tudok mondani, hogy nem Isten a válasz mindenre. Tuti nem említhetem meg Istent mint elsőfokú bírót. Az „isten a tanúm és bírám” szöveg sajnos nálunk nem működik. Aki tanú, az ugyebár nem bíráskodhat. Ennyi. Ezt a törvény is kimondja, és a törvény egyelőre a Biblia felett áll. Így a mindenható nem játszik túl nagy szerepet a vizsgázásban. Tulajdonképpen mellém is ülhet, ha nem tudom az anyagot, nem tudom.
Olyan Istent még nem találtak ki, aki rajtunk segíteni tudna.
DAY 195: ELVEK ÉS JOGFORRÁSOK ELSŐ ÓTA
Nincsen rózsa tövis nélkül, szerelem sincs bánat nélkül, na meg tantárgy sincs a Jogi Karon elvek és jogforrások nélkül. Afféle kötelező elemekről beszélünk, jól ismert, illetve teljesen ismeretlen szövegekről. Természetesen a bakancslistámon szerepel, hogy megtanulok minden egyes elvet, amire csak ráfutok tanulás közben, vagy éppen unalmamban, amikor filmeket böngészek a neten... Olyan izgi tudni, hogy mit jelent az in dubio pro reo elv...
DAY 196: JOGI AKTUS
Évente akad olyan tantárgy, amelynek keretében újra és újra meg kell tanulni, hogy mi a szex. Mintha amúgy nem baszna eleget az élet, most még a szexet is analizálni kell. Ezúttal szakértőként. Visszasírom azokat az időket, amikor a szex tabu téma volt, és nem kellett egy korosodó professzor szemébe nézve magyaráznom, hogy a férfi nemi szerv behatol a nőibe. Egy korosodó professzor szemébe, aki simán az apám lehetne, de inkább egy korombeli nőcivel szórakozik. Imádom az életem, a tanulnivalóról meg ne is beszéljünk!
DAY 197: ZZZS
Az egyetemista lét automatikusan magával vonja az egyetemi egészségházat is. A választott orvost nem választottam. Csak bejelentették, hogy ő az én választott orvosom. Én meg persze azonnal elfelejtettem a nevét. Vagyis hát... sosem jegyeztem meg. De valahogy így volt első évben a választható tantárggyal is.
Még nem döntöttem el, hogy orvosokról vagy inkább sportolókról van-e szó. Addig minden rendben van, amíg csak egy beutaló kell valahova vagy egy recept, de amikor az embernek valami komoly gondja akad, akkor hirtelen pingponglabdává válik, akit az orvosok oda-vissza passzolnak. Azt hiszem, még csak a pszichológusnál nem jártam, de ha oda is elküldenek, esküszöm, megőrülök.
DAY 198: STB...
Még mindig nem kezdődött meg a nagybetűs élet. Lassacskán közeleg az első abszolvens-vizsgaidőszak. Lehallgattam a négy évet. Most abszolvens vagyok. És akkor mi van? Mit kezdjek magammal? Most mi jön? Talán most már csökkenni fog a meglepetések száma.
DAY 199: TÍZ PERC HÁROM ÓRÁBAN
Hogy hogyan is veszítettem el három órát az életemből? Hát az egy érdekes történet. Kimentem a vizsgára, és tíz percen belül felszólítottak, kihúztam a kérdést, megoldottam a feladatot, majd a professzor átnézte, és beírta az osztályzatot.
De lássuk az egész történetet! Minden egy napsütéses vasárnapra vezethető vissza, amit matekozással töltöttem. Rég volt már a gimi. Az elmúlt négy évben csak akkor használtam az osztást és a szorzást, amikor azt számolgattam, hogy naponta hány kérdést kell megtanulnom ahhoz, hogy ne lépjem túl a kiszabott határidőt. De sikerült megbirkóznom a törtekkel, amikkel az öröklési jogban találkoztam. Egy vasárnap délutánra volt szükségem, és mestere lettem a feladatoknak. Azt hittem, gyorsan lerázom a vizsgát. Haha!
Az asszisztens negyvenperces késéssel érkezett meg a vizsgára. Egy óra is eltelt, mire végre valami történt. Még egy órának kellett eltelnie, mire a professzor asszony is megtisztelt bennünket a jelenlétével. Én meg csak vártam, hogy az előttem lévők megoldják a feladataikat. Pontosabban egy feladatot. Az elsőnek negyven perc kellett, de nem járt sikerrel. A második is fél órát küszködött. Értem én, hogy zsebszámológépen kell ellenőrizni, hogy kettő meg kettő az mennyi, én magam is ugyanezt tenném, de negyven perc az rengeteg. Vagy lehet, hogy nem, és csak bennem maradt meg a gimiben rámragadt félelem, hogy kifutok az időből, és így amikor másnak harminc percre van szüksége, nekem elég a tíz is ahhoz, megoldjam ugyanazt a feladatot.
Azt hittem, hogy hamar sorra kerülök, hogy majd gyorsan mennek a dolgok, de akkor a prof elment szünetre – csak azt nem tudom, miben fáradt ki. Aztán meg megjött a klímaszerelő. Az ablakból kihajolva nézegette a berendezést, s ez arra késztette kedves öröklési jog professzorunkat, hogy a lehetséges örököseiről faggassa. Komolyan meg voltam győződve arról, hogy legfeljebb fél órát veszítek el a napomból. Haha!
A hiperaktívabbak jelentkeztek, hogy az elsők között feleljenek, arra hivatkozva, hogy ők sietnek, és szeretnék minél előbb megoldani a feladatokat. Még szerencse, hogy siettek. Mi lett volna, ha nem sietnek? Talán még most is ott ülnék. Persze elérkezett az én nagy pillanatom is. Valóban csak egy pillanat volt, nem is kellett több. Tíz perc miatt veszítettem el három és fél órát. És még csak nem is ez volt a leghosszabb vizsgám.
