Jogi Kar, te drága!
DAY 85: JELEN
Az is egy külön élmény, amikor a professzor már olyan jól ismer, hogy amikor vizsga közben felolvassa a listáról a nevem a többi száz után, még csak meg sem várja, hogy feleljek, hogy igazoljam a jelenlétemet, hanem helyettem vágja rá, hogy „tu.”
DAY 86: VIZSGAIDŐSZAKI CSALÓDÁSOK
Azt hittem, hogy az egyetlen idősebb hallgató leszek a vizsgán, aki átvitte ezt a tantárgyat a következő évbe. S tekintettel arra, hogy általában a felsőbb éves hallgatók kezdik a felelést, biztos voltam benne, hogy fél tízkor már magam mögött tudhatom a vizsgát, ami elméletileg kilenc órakor kezdődik. Ami a gyakorlati részt illeti, a kollégák várakozás közben türelmetlenül, többnyire idegesen csevegtek. Ahány ember, annyi akcentus. A tanársegéd valamivel fél tíz előtt érkezett meg, a professzor meg csak jóval később. És a nyolc ember, aki velem együtt várakozott, mind abszolvens, negyedéves, harmadikos, vagy éppen mesterképzésen van.
Se teát, se könyvet nem hoztam magammal, remélve, hogy egyikre sem lesz szükségem. Amikor az elsők között besétáltam a tanterembe, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy majd utolsóként hagyom azt el. No, ennyit arról, hogy majd kivételesen délben ebédelek.
A várakozás viszont tökéletes alkalom arra, hogy behozzam a lemaradásomat a cikkírást illetően...
DAY 87: AKADÉMIAI SZÁZTIZENÖT PERC
Teljesen meg tudom érteni, hogy reggel különösen kényelmes az ágy, nehéz felkelni, és ezen okból kifolyólag a professzor a kis paprikajancsiját (a tanársegédet) küldi el a vizsgára, ő maga pedig csak jóval később fut be, amikor már felolvasták a hallgatók névsorát, és az elsők már megkapták a kérdéseket, valamint nekiláttak a jegyzetelésnek is. De lássuk be: az illető vagy tud valamit, vagy nem. Ez annyit jelent, hogy húsz perc untig elegendő idő a jegyzetek összeállítására, ami majd később segítségként szolgál felelés közben. Aki tudja a választ, annak elég néhány perc, hogy lekörmölje azt, amit tud. Akinek van némi halvány elképzelése a dologról, az sem fog fél óránál tovább írni. Aki pedig semmit sem tud, az már amúgy is visszaadta a kérdéseket, rögtön az után, hogy megtekintette őket. Szóval én megértem a professzorok késését, de legfeljebb azt az akadémiai tizenöt percet, nem pedig a többórás késést, amire már nemegyszer volt példa. Tisztában vagyok vele, hogy nem olyan egyszerű reggel felkelni, ha az ember nincs különösebben időhöz kötve.
DAY 88: A MINDENT MAGÁBA FOGLALÓ TANDÍJ
Szerintem én az a fajta ember vagyok, akit ezen az egyetemen képes bármi és bárki kiakasztani. A késés, a ronda téglák, az ablakban a galambok, a szervezetlenség, a neoncsövek, amelyek sosem működnek igazán, és minden egyes villanás alkalmával elszakad egy idegszálam. Ez is benne van a tandíjban. Ez igen. A szappan, a vécépapír, esetleg egy rendes ajtó a mellékhelyiségben, valami fűtésféleség a téli időszakban, no, az már luxusnak számít.
DAY 89: A „SINDIKALNO PRAVO” ÖSSZEHOZZA AZ EMBEREKET
Hogy mit szeretek a legjobban az egyetemben? Nem azt a káoszt, ami a falakon belül uralkodik, vagy a szervezetlenséget, ami oly gyakran kergetett őrületbe... nem. Ami számomra mindennél többet jelent, azok az emberek, vagyis a kollégáim, akik mindenkinél jobban meg tudnak érteni, hiszen mind egy cipőben járunk. Szinte lenyűgöz, hogy itt milyen könnyedén lehet barátokra szert tenni, még akkor is, ha az egész ismeretség csak egy aprócska tanácskérésen alapszik, kritikán vagy utálaton egy harmadik személy iránt.
