Jogi Kar, te drága!
DAY 70: NEGYEDIKRE ELFOGYUNK
Azt hiszem, 2015-ben több mint nyolcszázan iratkoztak be arra a szakra, amire én. Eleinte mindig két csoportba voltunk osztva, mindig az amfiteátrumban voltak az előadásaink, ahol a legtöbb hely van, és még így is alig fértünk be a terembe. Valaki mindig pótszéken ült, illetve állt a fal mellett. Aztán elérkezett a második szemeszter vége, és az előadáson részt vevő hallgatók száma drasztikusan csökkenni kezdett.
Másodikra már nem hogy nyolcszáz, de hétszáz hallgató sem látogatta az előadásokat. Ennek több oka is volt. Sokan évet ismételtek, de még ennél is többen otthagyták az egyetemet, és akadtak jó páran, akik átiratkoztak valamelyik magánegyetemre.
Második évben már volt elegendő hely, hiszen továbbra is két csoportba voltunk osztva. Egyre kevesebbet láttam az ismerős arcokat, de még így is volt belőlük több mint elegendő.
Nem tudnám teljesen biztosra megmondani, hogy több mint ötszázan iratkoztunk be a harmadik évre. Jó lenne, ha lenne egy lista, ami alapján az ember leszögezhetné, hogy a generációján belül benne van a top ötszázban vagy kétszázban. Néha az is sokat jelentene.
Idén már csak egy csoport van, de ez sem szolgál semmilyen használható információval. Ez csak annyit jelent, hogy mire elérkezett a harmadik év, egy halom egyetemista elveszítette az életkedvét, valamint az előadás iránti érdeklődését.
Már első héten alig voltak az előadáson, pedig az ember azért elvárná, hogy mindenki bejöjjön legalább kétszer, hogy megjegyezze az új professzor nevét és arcát, vagy hogy legalább első kézből halljon valamit az alapvető információk közül.
Tudtam, hogy a második szemeszterben már nem leszünk sokan. Előbb jön a tél, vele a hó meg a hideg, amikor senkinek sincs kedve az előadáshoz. Aztán meg jön a forró nyár... Hát ki akar az egyetem négy fala között izzadni? De arra nem számítottam, hogy kerek egy hónap után, már november elején kevesebb mint ötven hallgató lesz jelen egy-egy órán. Többen vannak az olvasóteremben, mint az előadásokon. Lehet, hogy tényleg többet érne otthon ülni és tanulni, mint hallgatni valami olyan előadást, amivel úgysem fogunk egyhamar foglalkozni...
DAY 71: AZ UNALOM NETOVÁBBJA
Eljött az a pillanat is, amikor érdekesebb volt hallgatni a kintről beszűrődő zajokat, mint az előadást. Hosszú percekig hallgattam a fűnyíró hangját... Hát ide jutottunk.
DAY 72: FŐ A JEGYZETELÉS
Az első évet úgy kezdtem, hogy minden tantárgyból megvolt a gondosan megválasztott füzetem. Az első lapra fel volt írva a nevem, azt követte a tantárgyé, majd a professzoré, s valahova azt is feljegyeztem, hogy mikor vannak a konzultációk, melyik teremben, valamint a prof e-mail-címe. Ez az iskolás szellem nem tartott sokáig; egy idő után már nem volt kedvem írni, hiszen a bemutatott prezentációkon feltüntetett szöveg szóról szóra ugyanaz volt, mint ami a könyvben állt, és nekem eszem ágában sem volt lemásolni a könyvet. A második szemeszterben már az előadásokra sem jártam be mindig.
Így történt meg az, hogy már harmadik éve írok ugyanabba a füzetbe. El lehet képzelni, mennyi a jegyzetelnivaló. Amilyen tempóval haladok, valószínűleg a diplomálásom napjáig fogom használni azt a kis formátú vonalas füzetet, aminek az első lapján az áll, hogy informatika, és az elején még látszik is, milyen lelkiismeretesen jegyzeteltem. Még a lényeg is ki van emelve. Ezt idén nem szeretném túlzásba vinni, hisz nagyjából öt oldal áll üresen, amibe még sok információnak bele kell férnie.
De minek változtatni a jó szokásokon? Már annyira megszoktam azt a kis füzetet. Ha bárkinek szüksége van valamire, bármikor ki tudom nyitni, és lehet, hogy még tudok is segíteni, hiszen valahol a füzet közepén ott van a római jog is, az alkotmányos jog után. Három év tudását rejti az én kis füzetecském. Gond nélkül fogom eltüzelni diplomálás után.
