–68. nap – A barát

Mindig jó, ha van az ember közelében valaki, akire számíthat, bármilyen helyzet adódik is. Ezt a luxust természetesnek vesszük, ha otthon vagyunk, ahol ismerünk mindenkit és abban a tudatban élünk, hogy baj esetén tíz percen belül tíz ember jön segítségünkre. Más a helyzet külföldön. Akkor hopp a biztonságérzetnek, az otthonérzetnek meg az olyan sokszor emlegetett komfortzónának.

Első ausztriai munkahelyemmel kapcsolatos negatív élményeim után, mikor a főnök nem akart bejelenteni teljes munkaidőre, és a szerződést sem úgy írta meg, ahogy az előre meg volt beszélve, itt állok egy idegen országban, nyári munka nélkül, az egyetem kezdésének dátumáig hátralévő idő pedig rohamosan fogy.

Ilyenkor van az a pont, amikor felhívjuk egy barátunkat, hogy jöjjön értünk, aki szerencsére alig fél órára dolgozik az olasz étteremtől, ahonnan mi még az előtt meglépünk, hogy aláírnánk a nem éppen tisztességes munkaszerződést, mert idejében kiderült, hogy át akarnak vágni.

–65. nap

Telefonálgatás, e-mail-küldözgetés újra, és néhány nap az ismerősnél: „Jó napot! Elküldtem e-mailben a jelentkezésemet a munkára. Ha szabad még a hely, kezdhetnék-e esetleg holnap?”

A harmadik – mily meglepő! – azt mondta, hogy „igen, persze, jöjjön”. Mentem. Egy Salzburgtól negyven kilométerre található háromcsillagos hotelbe pincérkedni. Legalább volt munkatapasztalatom. Egy árva nap a török tulajdonos olasz pizzériájában.

–64. nap

Munkaszerződés aláírva. Benne tisztességes fizetés (osztrák minimálbér), teljes munkaidőre be vagyok jelentve, és ahogy itt általában a vendéglátásban lenni szokott, ingyenes étel és szállás a fizetésen felül.

–60. nap

Beköltöztem. Érdekes, amikor az ember lakóhelye megegyezik a munkahelyével. Harmadik emelet: lakhely. Földszint: munkahely. Holnap kezdek, és kedvem lenne elszaladni, de nincs hová. Az építmény ezerkétszáz méter magasan van a hegy tetején, a falu a hegy aljában, ami tíz kilométer kanyargást jelent a hegyről, és ott található a legközelebbi kisbolt is.

Amikor vacsoráztam a konyhában, a shefin (főnök asszony) leült velem szemben. Elmondta, hogy az ő szobája az enyém mellett van, tehát nem hogy ne tessék hangoskodni, hanem úgy viselkedjek, hogy minden áthallatszik. Szerencséje van, szabadidőmben az olvasás zajongó tevékenységét akartam űzni (ekkor még nem tudtam, hogy örülök, ha aludni lesz elég órám). A szobában mindig legyen rend, mert ha olyan kedve lesz, akkor ellenőrizheti (szerencsére erre később nem került sor). Mellékesen, ne fürödjek sokáig, mert a vizet ő is fizeti, és az drága ám. (Azon gondolkodtam, vajon a telt ház helyett mi volna itt, ha ezt elmondaná minden vendégnek is.) Mindenesetre ez a kiemelkedő „kedvesség” nem növelte a munkakedvem. És most enyhén fogalmaztam. Bántam már azt a percet, amikor úgy döntöttem, hogy olyan hülyeségeket csinálok, hogy majd én életemben először nekiállok dolgozni, azt is minimum nyolcszáz kilométerre otthontól. „Hülyegyerek” – gondoltam a tükörbe nézve.

–59. nap

A hotelben töltött első munkanapot sikeresen túléltem. Eddig nem tudtam, hogy képes vagyok napi tíz órát megállás nélkül rohanni, egy pillanatra sem lassítani, és egyszerre húsz dologra koncentrálni. Két hét a próbaidő, ha ezt a két hetet túlélem, akkor mindent.

–45. nap

Túléltem, és mivel mikor ma este pontban 21.45-kor végeztem, a főnök azt mondta, hogy: „Morgen sieben!”, maradok. Jól sejted: reggel hét. Egészen kezdek beleszokni, reggel berakom a kómás fejem a liftbe, le a földszintre, kettőtől délután ötig vagy hatig, ha szerencsém van, szünet, ahogy itt hívják: Zimmerstunde, majd este kilenc vagy tízkor újra beledőlhetek az ágyikómba izomlázzal.