Posztmodernül szabadok

Kivételes helyzetben kivételek voltunk. Belesimultunk az életbe. Egy olyan kort alakítottunk éppen, ami megengedte nekünk, de csak nekünk!, hogy egyszerre legyünk poszmodernül szabadok és történelmileg hűen, régimódian szabadok... Most indultunk megváltani magunkat. A világ még várhat: mi lecsekkoljuk, hogy érdemes-e élni, aztán ha igen, visszajövünk a világért, és megváltjuk azt is majd, persze. Türelem, ami nekünk most még nincs, de lesz, ha eljön az ideje.

(Kemény Zsófi: Rabok tovább)

Igazából most arról kéne papolnom, hogy mennyire, de mennyire csodálatosan rózsaszín tündérporosan és csillámpóninyálasan tökéletes ezernégyszázhatvanegy napot töltöttünk a gimnázium falai között, de nem fogok, vagyis fogok azért egy kicsit, mert azt mondta a szerk., de hatalmas és olthatatlan vágyat érzek, hogy az egészből inkább egy könyvajánló kerekedjen. A delikvens szerző Kemény Zsófi nálam csak négy évvel idősebb, és a Rabok tovább című kötete a harmadik. Hogy ennek mi köze van az én kissé sem csillámporos, de még csak nem is rózsaszín vattacukorfelhőben úszó középiskolai négy évemhez és a napokban megtörtént ballagásomhoz?

Az egész ott kezdődött, hogy 2013. szeptember 1-jén beiratkoztunk a gimibe. Jó, nem fogom leírni mind az ezernégyszázhatvanegy nap meséit, de ez a dátum mégiscsak említésre méltó, hiszen jó sokat emlegettük, például amikor a legutáltabb tantárgy legszörnyűbb anyagrészéből írtunk dolgozatot: „Ó, hogy tört volna le a kezem, mikor beiratkoztam a Dositejba...” és ennek a variációi. Aki azt hiszi, hogy a gimnáziumból a hatalmas tudás marad meg, az értelmiségi pálya felé való picsánrúgás és a sok telegyakorolt matekfüzet, amiből több van ebben az iskolában, mint az országban pénz, az téved. Ha negyven-ötven év múlva megkérdezik, hogy mi volt a lényege az egésznek, azt fogjuk mondani, hogy a matekórákon elhangzott életbölcsességek a tanárunktól. Főként ez a kettő: „Malo kasnije biće jasnije” és a „minden ember ember, de nem minden ember emberséges ember”. Ha másra nem, akkor ez a két és fél órás ballagási műsor arra jó volt, hogy jól megijedjünk, hogy hoppá, felnőttünk. Repülés van, gyerekek! Kifelé a családi fészekből (közhely nélkül nincs ballagás, ezért ballagásról írt írás sem, izvini) az egyetemre, egy országgal arrébb. Persze, mi akartuk, mi vágytunk erre, de akkor is. Az ember tizennyolc évig vár valamit, jelen esetben, hogy felnőtt legyen és szabad, amikor aztán hirtelen rázúdul a szabadság, sokan nem is tudnak vele mit kezdeni, és önkéntes rabságba hajszolják magukat, mert megijednek, és utána állandóan félnek. Bár szerintem még mindig sokkal jobb néha megijedni, mint egy életet félelemben élni. (Aki a „jobb félni, mint megijedni” mondást kitalálta, üljön le egy jó kényelmes fotelba, bezárkózva a szobájába, és féljen mindentől, majd múljon el eseménytelenül az élete. Megyünk az életbe ÉLNI, soha nem félni, néha megijedni.)

A kirepüléshez a ballagási ünnepségen útravalónak a halom diploma mellé hozzám vágtak egy könyvet is, amit először meg sem néztem, mert az ilyen iskolai jutalomkönyvek általában azok a fajták, amit olvasatlanul felrak az ember a legfelső polcra, és soha többet le nem veszi onnan. De ez most különleges eset. Amikor a másik osztály osztályfőnöke beszélt (a sajátomra azért még figyeltem), gondoltam, ugyan megnézem, mit nem fogok soha elolvasni, és belekezdek egy eszmefuttatásba, hogy temérdek jó könyv mellett miért olyat adnak a diákoknak, hogy nemhogy az olvasástól, de még az élettől is elmenjen az összes kedvük. Ezúttal tévedtem.

A könyv a hátlapjával felfelé pihent az ölemben. „Nyugi. Forradalom van.” – ez állt rajta. Megfordítottam: Kemény Zsófi: Rabok tovább.

Hát lehet ennél szebb egy ballagási ünnepség, mint hogy az ember azt a könyvet kapja valami haszontalan helyett, amit épp meg akart venni, csak nem volt még rá ideje, és abban a tudatban, hogy nemcsak ő ment keresztül személyiségfejlődésen, hanem az iskola jutalomkönyv-beszerző tisztjének az ízlésficama is gyógyulóban van?

Csodálatos, és posztmodernül szabad. Én mondom nektek. Gyerekek.