Egy újvidéki egyetemista naplójából

DAY 5: Bevezető a szociológiába

Arisztotelész, filozófusok filozófusa, az egyik legokosabbnak tartott ember, aki valaha élt, buta volt, egy senki. Nem tudta kitalálni a szociológiát.

Röviden ez volt az első szociológiaóra, ahol a professzor egyértelműen kifejtette, hogy ha neki lenne egy Ferrarija, már rég nem ülne az amfiteátrumban, és mesélne egy halom másnapos gólyának, akik akármit mondanak, a válaszuk mindig helytelen. De szeretem az ilyen kisisteneket!

Mint a legtöbb kis, szorgalmas elsőéves, aki szilárdan elhatározza, hogy rendszeresen tanul, meg bejár minden előadásra, péntekenként én is végigülöm a szociológia előadást, hallok egy-két poént, amelynek semmi köze az anyaghoz, majd pedig közli velünk a tanár, hogy átvettük az első húsz oldalt. Amit lényegében meg sem említett. Mert hát a professzor úr maga írta a könyvet, amelyből tanulunk, és esze ágában sincs most nekünk elmesélni, hogy mit vetett nemrég papírra.

Ő az atyaisten, mi pedig egy halom buta kölyök vagyunk. De feltételezem, hogy ez egyike azon apróságoknak, amit le kell nyelni. A tanáraink is csak emberek, biztosan mások a privát életben, amikor otthon, a kanapén ülve iszogatják a sörüket, és hallgatják a híreket, ahol már csak arról lehet hallani, hogy kit vitt el valamilyen betegség, hány embert gyilkoltak meg, és mit tervez a Haladó Párt vagy az IÁ.

DAY 6: Zakonik studenata Pravnog fakulteta

Kétféle ember van. Az egyik félig telinek, a másik félig üresnek látja a poharat. Van a pesszimista zsidó, aki Amerikában fejezte, és van az optimista zsidó, aki a szappanban. És egy ilyen vicc után az órán hogyan ne kezdjen el röhögni az ember? Boldog emberek a jogászok. Egy kollégám már többször kiment az előadásról, egyszerűen nem tudta abbahagyni a nevetést. Azóta pedig én is olyan vagyok, hogy még akkor is hahotázni kezdenék, ha valaki megpróbálna megfojtani úgy, hogy a fejemre nyom egy párnát. De most kell nevetni, a sírást pedig meghagyjuk a vizsgaidőszakra.

Van valami a levegőben. Állandóan jó a kedvem. Még akkor is fog a nevetés, amikor tudom, hogy reggel kilenctől délután ötig ott fogok kushadni az egyetemen. De persze mindennek van határa. Éppen ezért is határoztuk el, hogy előhúzunk a fiók aljáról egy üres füzetet, amelyet eredetileg még német füzetként akartam használni a gimnáziumban, és lejegyezzük arany szabályainkat, melyek megsértése súlyos büntetést von maga után. Kreatív nevet adtunk a mi kis törvénykönyvünknek. Zankonik studenata Pravnog fakulteta. S természetesen első helyen áll, hogy az egyetem mindennél fontosabb. Mert hát hatszáz egyetemista között van pár fiú, s lehet csemegézni. Mi pedig újabbnál újabb szabályokat hozunk, hogy nem randizunk pasikkal a mi váltásunkból. Gondolni kell a jövőre, s arra is, hogy mi lesz később.

De ha nem most, mikor fogjuk élvezni az életet? Az unokáinkkal járunk bulizni, mert amikor mi húsz évesek voltunk, nem tehettük meg? Newtonnak fogalma sem volt talán, hogy az akció-reakció elmélete nemcsak a fizika, hanem az élet minden pontjára kiterjed. El lehet menni párszor bulizni. Nem kell mindenből a tízes. Németországban keresnek takarítónőket...

Valaha még azzal jöttek nekem az emberek, hogy én mindig olyan komoly vagyok, és velem nem lehet viccelni. S nézzetek meg most, én vagyok a világ legboldogabb embere. Sírás és hisztizés nélkül tudok leülni, és megtanulni több száz oldalt egy vizsgára úgy, hogy közben a felét sem értem. Mert hát igen... azt hittem én is, hogy gazdagítom a szókincsem, amikor elkezdek egyetemre járni. Viszont csak annyi értem el, hogy már kitűnően beszélem azt a „fele voda, pola víz” nyelvet. Nagy lelkesedéssel ecseteltem, hogy a narodna skupštinában ülnek a narodni poslanikok.

Telik, múlik az idő, a tanulnivaló egyre több, a gyakorlatokra be kell járni, egyre több szabály kerül bele a füzetbe, én pedig nagy boldogan, már szinte repdesve az örömtől kérdezgetem magamat, hogy mit fogok én csinálni, ha majd egyszer befejezem a jogi egyetemet.