Tükrök és flamingók

Urbán András: Rózsák (Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa c. poémája nyomán)

„Ez egy olyan művészi, rendezői módszer, ahol egy előző előadás az újnak az alapja, Tolnai Ottó Kisinyovi rózsája, illetve annak színpadi előadásmódján történő fizikai cselekvési sorozata. Ezt egy olyan vágyként is definiálhatjuk, hogy ez az a momentum, amikor az ember úgy érzi, hogy nem akar megszólalni, nem akar beszélni, valamilyen más formában próbál közölni.” (Urbán András)

Magam sem tudtam, mire vállalkoztam, amikor igent mondtam arra, hogy ellátogassak a zentai színházba február 7-én, pénteken, hogy megtekintsem a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátékát. Urbán András Rózsák c. darabjáról van szó, és bár előtte nem sokat tudtam meg magáról a színműről, de a rendező neve már egyfajta minőséget garantált, Béres Márta színésznő közreműködéséről nem is beszélve. Előbbitől már több darabot is volt szerencsém megtekinteni, a hölgyet eddig csupán a szintén Urbán-féle One Girl Show-ban láttam, viszont szerelem volt első látásra.

A nyitójelenetben még tapogatózhattam, de utána, egy rövidke monológ után el is tűnt a beszéd, a szöveg, helyét átvették a szürreális hangok, zörejek, a zene. Egy ideig furcsálltam, hogy nincs konkrét történet, nincsenek dialógusok, bármi szöveg, ami támpontot adhat, de nem is volt rá szükség. Szokatlan volt, de minden ízében teljesen magával ragadó. Pillanatfotók, kimerevített, néma képek, melyekhez tökéletesen illeszkedik az aláfestő zene. A színpad kicsiny, zárt világából indul, ahogy csúcsosodik a darab, úgy tágul a tér, a világunk is, folyunk bele az előadásba mintegy észrevétlenül. Urbán nagyon erős képi világgal operál, a színpadon számtalan szokatlan elemet vonultat fel, melyek eléggé idegenül festenek egymás mellett, mégis valahogy ki is egészíti egyik a másikat. Férfiak szerelnek össze egy vaságyat, egy nő cigarettázik, hosszan fújja ki a füstöt, egy másik férfi lábába szöget vernek egy széken állva, agyaggal és papírral borított arcok, kalaptűvel átszúrt fejek. Baseballütő sújt le egy szalmabálára, testek fehérben, melyeket utána feketére mázolnak. Egy pár láb kalimpál az égben, víz csorog alá fentről egy dézsába, melyből utána négyen is falatoznak. Cérnával összevarrt szájak, agyagtömbök ütlegelése, csúszkálás végtelen indigópapíron, gigantikus tojások cipelése. Összekötözött nő a vaságy alatt, megtartott deszka gyalulása, egy férfi magából kivetkőzve ordít a földön fetrengve. Széjjelszakadó papírok, csörömpölés és cintányérra pergő homok, festék és víz keveredik, plüsszebrák és rózsaszín flamingók a tükrökkel borított színpadon, hatalmas diszkógömbök fénye alatt. A világ az elején szűkös, majd fokozatosan kiteljesedik, az Univerzum, az összes bolygójával, annyira könnyű elveszni benne, mire végül már a színpad végét sem látni. És egyszer csak, mintha elvágták volna, újra világosság, felhangzik a taps, én pedig csak pislogok, mit is láttam az imént. Nehezen tértem magamhoz, még egy jó idő kellett, mire megtört a varázs, mire képes voltam szabadulni a darab súlya alól. Míg más Urbán-féle előadásoknál főként a szövegrészek voltak annyira hangsúlyosak, hogy még sok-sok év után is pontosan vissza tudom idézni őket, úgy itt a színpadi képek bírtak hasonló hatással: még napok múltán is ugyanolyan erőteljesek, mint a megtekintés pillanatában.

Urbán András Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa c. verse nyomán álmodta színpadra produkcióját. Ahogy már említettem, a darabban nem a szöveg, hanem a mozgás, a fantasztikus, látványos színpadi képek a lényeg. Mindössze egy rövidke Tolnai-szöveg hangzik el a darab elején, de ez minden. Jelszínháznak, mozgásszínháznak is fel lehet fogni az előadást, sok apró motívumból tevődik össze, de számomra mindvégig visszaköszön a videoklip-érzés, főleg a sok kimerevített kép, megfagyott pillanat miatt. Szürreális elemekben sem szűkölködik, amikor az ember már azt hiszi, nem lehet fokozni, vagy már kezdi kapiskálni a dolgot, szembesül azzal, hogy ismételten elvesztette a fonalat, ezt már végképp nem tudja hova tenni. Többféle megközelítésnek is fültanúja voltam a darab értelmezésével kapcsolatban, de egy dologban mindannyian egyetértettünk: Urbán András éppenséggel nem lehet a színházi takarítók szíve csücske, mert mint azt megszokott, most is jó nagy felfordulást (kiömlött vizet, festéket, agyagot, szalmát, papírokat és még ki tudja, mi mindent) hagytak maguk után. Tőle ez már valamilyen szinten még elvárt momentum is.

A darabot eredetileg 2010-ben mutatták be, előbemutatón első ízben Szegeden, a Régi Zsinagógában, mely azóta némi kozmetikázáson esett át. A cím eredetileg A kisinyovi rózsa, avagy Manhattan volt, a szereposztás is sokban változott, a létszám lecsökkent négyre (Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor és Pletl Zoltán). A koreográfus Kiss Anikó, a zenét Mezei Szilárd szerezte.

A színmű elődjét több fesztiválon is megtekinthette az érdeklődő, kishazánkon kívül többek közt Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Temesváron és Kisvárdán. Díjak tekintetében sem szűkmarkúskodtak a produkcióval, Urbán és társulata az 56. Sterija Játékok alkalmával hazavihették a legjobb zenéért, legjobb színészi, illetve színésznői alakításért járó elismerést.

Lehet, most egyszerűnek tűnhetek ezzel, de én végig csak élveztem az elém táruló képeket, nem gondolkoztam a dolgok mögöttes értelmén. Lekötött, meghökkentett, felrázott, elámított és néhol kicsit meg is ijesztett. Nem szeretném atomjaira boncolni, a jelképeket keresgélni benne, hiszen könnyedebben is fel lehet fogni az egészet: egy gigászi, hatalmas, élő videoklipként. A kevesebb néha több, talán néha épp nem kéne túlgondolnunk azt, ami a szemünk elé tárul. Talán néha elég pusztán beérnünk a látvánnyal, a hangokkal, a zenével, egy gyönyörű nővel, és teljesen belefeledkeznünk.