A változások kereszttüzében
Sötét… Nagyon sötét, kakaskukorékolás, hideg szél halk suttogása, egy kis károgással megspékelve – Ennyi, amit hajnali fél hatkor érzékelni tudtam a külvilágból kétezer-tizennyolc szeptember harmincadikán. Könnyes búcsú a pihe-puha ágyamtól, cipekedés a vasútállomásig, zötykölődés a vonatban, futás a 11A buszra – a sofőr nagyon durcás, de nem vártam mást reggel háromnegyed nyolckor (Üdv, Újvidéken!) –, aztán séta a végeláthatatlan utcán egészen az Európa Kollégiumig. Két ördöggel a vállamon érkeztem: az egyik azt mondja, fordulj sarkon és eredj haza, a másik pedig azt, hogy menj csak, tök jó buli lesz a koleszos élet! Nos, én az utóbbira hallgattam. Átveszik a dokumentációt, egy aláírás itt, egy aláírás ott, és tádá! a szobám kulcsa máris a kezemben. Na jó, de most mi a frászt kezdjek vele? Hova kell menni? Hol vannak egyáltalán a szobák?! Lerítt rólam, hogy gólya vagyok. Jaj, nézd, egy kollégista, aki segít eligazodnom! Ó, hát helló!
Nulladik nap. Az egyetlen személy, akit ismerek, a szobatársnőm. Lemegyünk az udvarra, ahol az Ááá, hát téged már láttalak valahol arcok fogadnak, púposodó hamutartók árulkodnak a hogy hívnak? hová valósi vagy? mit fogsz tanulni? ne haragudj, de mit mondtál, hová valósi vagy? Hosszan tartó ismerkedős szövegekről. Mindenki olyan új, olyan ismeretlen, olyan Európa kolis. A pillanatnyi depi hevében leülök az ágyamra, és sírva kérdezem magamtól: KI LAKIK ITT?
Sokadik nap. Megbeszélt találkozók a barátokkal, kinek egy cigi, kinek egy kávé elfogyasztása az udvaron. Csevegünk a vizsgaidőszakról meg a többi fakszos dologról. Elégnek a cigik, kiürülnek a kávéscsészék. S itt a kérdésemre a válasz: jó emberek. Nagyon jó emberek!
Nagyon jó emberek, akikkel az elkövetkező időszakban ti is megismerkedhettek a Képes Ifi oldalain. Tartsatok velünk!
