Falak

Várj!

Még nem borult be az égbolt, talán még nem hat a méreg.

Várj!

Még nem veszett oda minden, ezt még túl kell élned.

Fáj!

Ahogy a hullámok ringatják lelkünk, halványodnak a képek.

Állj!

Lassítsunk le mindent, míg így van, nem kell félned!

A minap a legeslegismertebb videómegosztó oldal egy olyan videoklipet ajánlott számomra (értsd: tolt az orrom elé), amelyben egy általam eddig nem ismert zenekar napjaink fontos problémáira hívja fel a figyelmet. A videóban a háború mozzanatai figyelhetőek meg, ugyanakkor a környezetpusztítás nyomait bemutató filmkockákkal is találkozhatunk benne. A zenei stílus, ahogy mindezt prezentálják, nem tartozik a kedvenceim közé, és biztos vagyok benne, hogy magamtól nem is kerestem volna rá a zenekarra, sőt ha egy fesztiválon látnám, hallanám őket, lehet, hogy továbbmennék, és meglesném, hogy a másik színpadon éppen ki lép fel. Szóval a zene nem az én világom, de ezúttal talán a zene, a szöveg és a képi világ kombinációja megfogott, magával ragadott, és olyannyira bekúszott az agyamba, hogy most, amikor leültem e heti vezércikkünket megírni, még most is az egyéb gondolataim elé furakodott. Talán kitaláltátok már, hogy az írás elején olvasható idézet is ebből a számból származik. Annyira aktuális, hogy már fáj, és éppen a fájdalmas aktualitása adja az erejét. Háború van, környezetpusztítás van – újra és újra bebizonyosodik, hogy nem igazán tanulunk, az emberiség nem hajlandó tanulni a hibáiból, nem hajlandó olvasni a jelekből, és nem hajlandó újragondolni magát és a világát, nem hajlandó megváltoztatni a szokásait, és nem hajlandó a sajátjáétól eltérő igényeket figyelembe venni.

A koronavírus megjelenése után tudósok és publicisták értekeztek arról, hogy a világjárvány majd hogyan változtatja meg az életünket. Több mint két évvel az után, hogy nálunk is megjelent a vírus, kijelenthetjük, hogy pozitív változást nem hozott magával, hacsak a digitalizáció eggyel magasabb fokozatra való tekerését nem tekintjük annak, de a környezetünkhöz, az embertársainkhoz való hozzáállás tekintetében inkább negatív változásról beszélhetünk – már nem elég, hogy dühösek vagyunk, hanem ingerültek és frusztráltak is. A világunk frusztrált emberek gyülekezőhelyévé vált, és mindenki sündisznópózba húzódva vicsorog, és az első ingerre fújtatva, mellét verve támadásra készül. És nemcsak az orosz vezetők, akik ezt a maximumon nyomatják, hanem mindenki: a postás, a boltos, a szomszéd bácsi, a másik szomszédban élő fiatal házaspár, és talán még a gyerekek is. A kerítések pedig csak nőnek és nőnek, egyre magasabbak, egyre áthatolhatatlanabbak, és egyre hosszabbodnak. És én még mindig abban bízom, ha más nem is, de a művészet képes arra, hogy ledöntse, vagy legalább ablakot és ajtót varázsoljon a falakra. A zene, az irodalom, a képzőművészet, a színház, a film hatalmas feladat előtt áll – ergo a káemvézők hatalmas feladat előtt állnak. Hajrá, hajrá!