Vidámat akartam

Vártuk már, hogy megérkezzen a tavasz, kiviruljon ember, állat, növény, és megteljenek az utcák, terek, parkok a szabadban sétálgató, futó, kerékpározó férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel. Vártuk és végre megérkezett. Különös ízt ad a történetnek, hogy az egész a húsvétot követő héten következett be, megerősítve a mélyen vallásos emberkék hitét, és egy picit megriasztva a megrögzött ateistákat, akik majd mindezt a véletlennel magyarázzák, és azt mondják, persze, ilyen megtörténik hébe-hóba, és most is csak a véletlen játszott közre abban, hogy Krisztus feltámadásának ünnepe egybeesett a természet feltámadásával. A mélyen vallásosak pedig majd azzal érvelnek, hogy véletlenek nincsenek, valaki mindent felülről irányít, hogy minden a lehető legtökéletesebben történjen (zajoljon?). Erre az ateisták... No mindegy, ezt nem folytatom. Igazából a végtelenségig folytathatnánk anélkül, hogy egy lépést is haladnánk előre, bár egy-egy személyt talán sikerülne megtéríteni vagy éppen ellenkezőleg, kitéríteni (?) hitéből. Teológiai viták helyett inkább mi is kimegyünk a szabadba. Futunk, biciklizünk, élvezzük a szabadságot, élvezzük, hogy nem szorít gúzsba a télikabát, hogy nem fojtogat a sál, és lábunkat nem húzza le a hatalmas téli bakancs (a túrabakancs egészen más tészta, ne menjünk bele).

Persze az, hogy kimegyünk a szabadba, bizony némi bosszúságot is okoz, például az autósok is szeretnének szabadon száguldozni, de ez ugye zavarja a kerékpárosokat, a kerékpárosok zavarják a futókat, főleg ha futópályán tekernek, a sétálókat zavarják a futók, akik miatt néhány pillanatig abba kell hagyni a pletykálkodást, és mindenki zavarja a kutyákat, akik hol örömükben, hol dühükben megindulnak a számukra szimpatikus vagy ellenszenves járókelők után, de a gazdijuk visszahívja őket, nem adja meg a szabadságukat, pedig de örömmel rohangálnának, élvezve azt, hogy sikeresen átvészelték a macskanyávogással díszített éjszakákat... Szóval idilli hangulat uralkodik ilyenkor mindenfelé, és ha nem szentelünk túl nagy figyelmet a leggyakrabban dühítő társadalmi jelenségeknek, akkor huzamosabb ideig fenn tudjuk tartani...

A közelmúltban egy szomorú vezérrel „örvendeztettelek” meg benneteket, és akkor ünnepélyesen megfogadtam, természetesen csak magamban, hogy többet ilyet nem teszek, és csak a vidám dolgokra koncentrálok. Sajnos ezúttal kénytelen vagyok eltekinteni a fogadalmamtól, ugyanis egy szomorú hírt kell közölnöm veletek, úgy tűnik ez már csak egy ilyen év... Március harmincegyedikén hosszú betegség után elhunyt Kertész Imre, az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas alkotó, aki elsősorban Sorstalanság című regényével írta be magát a világirodalomba. Számomra azonban A végső kocsma című meghatározhatatlan műfajú (napló/esszé/regény) töredékes alkotása jelentette a legnagyobb élményt, olyannyira, hogy hirtelen felindulásból többször is végigolvastam. Éppen ezért ebből a műből idéznék (tudjátok a kötelező művészetadag): A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkben tartjuk s olvassuk őket. Nem a könyv számít, hanem az olvasója.

És még egy: Idővel felismerhetetlenségig megváltozol. Hálás leszel egy szóért, egy betűért is, ami önmagadra emlékeztet. Életed kisiklik a kezedből, akár a hínáros folyammá változott idő. Úgy kísér az érzés, hogy valamit elhibáztál, mint az árnyékod. És nincs segítség, semmi sem tér vissza.

P. S.: Most volna jó hinni a feltámadásban.