Hedonista napló

Készülődés van, könyvbemutatót tartunk holnap. A helyszín most talán kevésbé fontos, de persze szívesen megadom azt is, gyűljenek éji vadra az „illetékesek”, mert fontos titkokat fedünk fel magunkról, amelyek még felhasználhatóak lesznek ellenünk… Maradjunk hát annyiban, hogy Budapesten. Vagy inkább valahol a virtuális térben, a Budapest–Újvidék tengelyen.

Közösen adta ki az újvidéki Forum Könyvkiadó és a budapesti Napkút Kiadó a francia szerző, Michel Onfray kötetét A boldogság antik étrendje címmel; az esszéket válogatta és fordította Romhányi Török Gábor. A nem túl vastag, alig százötven oldalas kötet tulajdonképpen egy válogatás a szerző hatalmas életművéből, és tizenhat esszét ad az olvasó kezébe. Onfray hedonista naplóknak nevezi öt kötetét, amelyben mintegy kétezer oldalon töpreng izgalmasnak tűnő dolgokról…

Hagyjuk most a filozófiát; hétköznapi értelemben azonban mindig kérdéses lehet, hogy ki és mit nevez hedonizmusnak. Vagy, hogy ki és miben éli ki habzsolva a mohóságát. Csak hát a hedonizmus több is, mint „egyszerű” élvhajhászat, több, mint a pillanat gyönyöre. Így például Onfray-nél leginkább abban érhető tetten, hogy a kultúra, a történelem, a filozófia, a tudományok, a művészetek bőségesen terített asztaláról szemezget, mintha az ínyenc alaposságával nassolna, s az étkekről folytatott csevegésben aztán Diogenésztől Anna Frankig és Picassóig, vagy Aiszkhülosztól egészen Wagnerig, Napóleonig és Charles de Gaulle tábornokig lényegében szinte mindenki megjelenik, akibe – szerinte – érdemes belekóstolni.

Finom falatok, hmmm… És te kibe kóstolnál bele?

Hagyjuk a filozófiát, inkább csak amolyan hétköznapi, profán módon… Nos?

Ahogy Patarica Ildi is írta a nyári élményeit feldolgozó sorozatában a Képes Ifi előző számában: „…jogosan tették fel nekem egyszer a kérdést: – És a szülők mit csinálnak? Dugnak?

Sokkoló, esetleg szokatlan vagy inkább teljesen elfogadott lenne az, ha igennel válaszolnék a második kérdésre? Igen, dugnak…” Nem, persze nincs is ebben semmi sokkoló, s legfeljebb ez a rámenős, kicsit erőszakosságba hajló nyíltság lehet szokatlan. Mert a nyíltságnak is csak akkor van értelme, ha spontán, csak akkor lehet őszinte; ilyen frontálisan meg javarészt épp az ellenkező hatást éri el, vagyis bezárkózik a megszólított. A szülőkre pedig egyébként is mindig egy kicsit másképp tekintünk. Mert persze, ha nem lenne nekik – közös! – nemi életük, akkor mi sem lennénk, a hozzájuk fűződő kapcsolat azonban annyiban mégis más, hogy nem tartozik az elsődleges társalgási témák közé, hogy időnként belekóstolnak-e egymásba. Régen rossz, ha nincs ennél fontosabb témánk velük. Ildi élménybeszámolója mai számunkban folytatódik, lehet nassolgatni onnan is…

Kanyarodjunk vissza Onfray bőségesen terített asztalához: a legmeggyőzőbb talán a töprengéseiben, hogy a saját életén és tapasztalatain, a mindennapjainkon átszűrve értelmezi a távoli múltból vett témáit. Aiszkhülosznak akkor van jelentősége nála, ha a mára, a jelenünkre vonatkoztatható, s Wagnerről is úgy mesél, mintha a saját élményeit vezetné elő. Mert tulajdonképpen azt is teszi. Párhuzamba állítja a megélt valósággal. A mi életünkkel. Vagyis azzal, hogy miért érdemes még ennyi idő után is belekóstolnunk. Habzsoljuk hát nagykanállal, ahogy harcedzett hedonistákhoz illik is…