Kételkedem, tehát vagyok
Úgy vélem, az egyetlen helyes és racionális út a dolgok megítélésében azok körbejárása, több szemszögből való megközelítése, a következtetések mérlegelése, összevetése. Tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyetlen helyes út a több út végigjárása. Csakis ez feltételezi az értelmi és érzelmi intelligenciát. Ahogyan azt például Gruik Zsuzsa teszi a Lélekkonyha rovatban. Ez különösen tetten érhető a mai számunk 11. oldalán szereplő kisesszéjében. Eutanázia, abortusz, halálbüntetés. Ki tudja ezeket kapásból megítélni?
Nos, a jelenkor világi és egyházi „vezetése” rendszerint megteszi. Keveset mérlegel talán, aztán dönt. És döntése rendszerint megfellebbezhetetlen. Mert ott van számára irányadónak a vallás és/vagy az ideológia. Olyan kapaszkodók ezek, melyek ugyan jelentős mértékben megkönnyítik a döntést, ám sokszor vajmi kevés közük van az igazsághoz/igazságossághoz. A jelenkor roncsolt, fals realitása ezek nélkül – és mérték híján – már szinte megmozdíthatatlan (főleg miután már amúgy is megbénította a hivatal, a bürokrácia). Amikor mégis mozdul, akkor rendszerint még rosszabb irányba mozdul, tovább roncsolódik, belesüpped valami szutykos és sötét, szurokszerű anyagba. Hogy honnan tudom ezt olyan biztosan? És ha annyira biztos vagyok benne, akkor mit papolok itt szkepticizmusról, több útról és szemszögről? Részint folyton ezen töprengek, és mérlegelek, és utakat járok végig. Részint ez nem annyira tudás, inkább tapasztalás. És érzelem. Érzem a szurkot, ami megpróbál bekebelezni. Engem és a világot.
Azt mondják, az a legnagyobb baj a világgal, hogy az intelligens emberek mindig kételkednek, az ostobák viszont abszolút biztosak az igazukban. (Például: zászló, nemzet, haza, kard ki, kard, előre!! Vagy: Titóval a hazáért, előre! Vagy: Arbeit macht frei! Sorolhatnánk.) Eléggé jellemző, nem?
Petőfink vajon mérlegelt, amikor megindult azon az úton, ami március 15-étől Segesvár felé vezetett? Háború idején már nem nagyon lehet mérlegelni. Előtte kellene. Okosan. És emberségesen. És a szeretet jegyében.
Mészáros K. Ági levele (10. oldal). Eredetileg nem a Képes Ifinek szánta, csak úgy kiírta magából. Aztán, ahogy az már lenni szokott, megosztotta a társasági oldalon. Mi beszéltük rá, hogy publikálja a lapunkban is. Remek helyen van a Hyde Park rovatban. A témája: menni vagy maradni. (Ó, az örök kérdés: menni vagy nem menni!) Ő az előbbit választotta. Pedig imádja Zentát. Mondja, de enélkül is tudjuk, mi, akik ismerjük őt. (Csodás fotóit Ti is ismeritek, Barátaim!)
Többször ért bennünket a kritika, hogy egyes rovatainkkal távozásra csábítjuk a fiatalokat. Távol álljon! Ebben a kérdésben egészen bizonytalan vagyok: menni vagy maradni. Mármint nem magammal kapcsolatban – az egyértelmű, itt a helyem, érzem, tudom! –, hanem hogy mit tanácsoljak a fiataloknak. Sőt, konkrét tanácsot – ami már-már utasítás – nem is szeretnék adni ezzel kapcsolatban sem; ugyanazt mondom, mint mindig: légy okos, és mérlegelj. Azokkal a „bizonyos” rovatokkal pedig csupán ennyit üzenünk: Igenis menj, ha már adott a lehetőség, nézz szét a világban! Aztán jöjj vissza, és kamatoztasd az ott nyert tudást, tapasztalatot. Vagy: maradj „kint”, próbálj ott érvényesülni. Mérlegelj, dönts. Döntsd el, mi számodra a fontos. De arra kérlek, ne csupán önös érdekek vezéreljenek. Persze, ne azért jöjj vissza, mert az itteni „vezetőink” mondják ezt neked, és majd itt minden szép lesz és jó. Tudod, hogy ez nem igaz. Jöjj haza azért, mert szereted a szülőföldedet, és mert TE fogod jobbá tenni itt az életet, küzdeni fogsz azért, hogy minden szép legyen és jó.
Mert talán nem véletlenül születtünk oda, ahova. És ha onnan minden értelmes ember elmenekül, mert ott jelenleg éppen „rossz”, akkor kik fognak ott maradni? És akkor milyen lesz ott? A távozás átmeneti kényelmetlenségei után az ember beburkolózhat egy rózsaszín bárányfelhőbe, hogy akkor innen kezdve most már csak magával foglalkozik, és elkezdhet végre élni. Tehát nagy valószínűséggel jelen pillanatban a „nem menni” a nehezebbik út. De hát azt is el kell dönteni, mit jelent igazából élni. És miért érdemes. A könnyebbik utat járva, avagy „széllel szemben”, küzdve, talán egy életen át, s ki tudja?, talán a harcod gyümölcsét itt te már nem is fogod élvezni. Miért és kiért élni tehát?
Sokadszor is azt mondom: mérlegelj.
