A magunk alatti város felett
(Ekatarina Velika: Unplugged & Live – klub Riff, Óbecse, 1994)
Hommage á EKV
I.
dohos pokolbugyrok girhes nyívó
kutyái
végtelen sorokban
nyalogatják puha tenyered
nektárját
egy vagyok közülük
magam is
karmaidból a szerelem
vörös mákonya csepeg
az összes méregrágta fájdalmammal
előtted áldozom macskaúrnő
a pokol persze megvár
noha ez a föld is itt köröttünk
nem más mint isten keringő
levendulakék ánusza
isten hozott testvérem
a purgatóriumban
égj vidáman halhatatlan
derűvel a föld feletti izzó
alatt míg aranyad ólmodtól
külön nem válik
vale
mater dolorosa
hare hare
II.
jól ismersz minden szót
minden érintést hogy a
legkíméletesebben legrövidebben
legédesebben
közöld velem: elmegyek
sarjadunk
óvjuk hajtásainkat
míg sűrű lombkoronaként el nem
takarjuk a másik elől
az éltető napfényt
noha én árnyékodban is eltengődnék
mire bársonyos ajkaid
kimondják: elmegyek
ó bár a fájdalom mámorát
hagyd itt nekem
törött másodpercmutatóit
a feledékeny világegyetemnek
számlálom számlámon
számos már a hátralék
törlesztek vagy itt pusztulok
vérző talpaid alatt isten
az út vége immár nyílegyenes
III.
még nem égettem fel magam
körül mindent mihez
ragaszkodom zuhogó
könnyeim eloltották
zuhanó poklom gyémánttüzét
mi tested puha oltárát ostromolta
nincs még veszve minden
a kínom megmaradt éltet
boron és kenyéren
miközben perverz istenek
lesik vonaglásomat
alattomban egyfolytában
bérceik biztos rejtekéből
irigyelve talmi elmúlásom
leheletnyi lélekzetvételét
az űr éternyugalmában
alvó karmámmal és hamiskék
halálvágyammal a pusztán
alejkum esz-szelám
IV.
csendesen mögéd lopózom
farod a mindenkori vénuszé
varánuszként megmarkolom és
hitem árad mint a remény mint a tenger
mint a szó mint a mozdulat mint a hajnal
mint a születés mint a vér
mint a vágy kettőnk között
árad mint a fájdalom
mint hasadon felszáradó magom
és a szemünk előtt fal fel mindent
mi valaha adatott
szeress hát úgy mint ahogyan még soha
nem szerettél
ha elhervadnék megálmodott
sivatagom sócserepein
öntözz nedveiddel
szoríts júnói combjaid közé
préseld ki belőlem
a lenyugvó napot felfalni
készülő farkas vándorösztöneit
V.
brahmaként elgondoltam ezt a kört
megalkottam és visnuként fenntartottam
végül utolsó táncommal sivaként
eltiportam és széjjelszórtam
a világszelekbe
mint ahogyan szétszóródnak
hamis magvai a megtorlásnak
és igaz magvai a könyörületnek
a csomolungma hegyét koptató
madár én vagyok
a világóceánból felcsapó cet
én vagyok mint ahogyan én
vagyok az út a cél a beteljesülés
és megsemmisülés angyala is
vagyok aki vagyok
aki hozzád bújik az égtakaró alatt
és tüzet gyújt neked
amikor kihűlt kebled cserépkandallója
új napok születnek fent és
alant odakint és idebent
maradok neked középütt örök
origó gyanánt
míg barna köldöködön a
göncöl forog s vállad
balján lámpásnak áll
a holdkorong
VI.
talpunk alatt
gyeplővesztett boszorkatáncunkban
az isteni kristálygömb széjjeltörik
az űr végtelen szobasötétjében
üvegszikrák csillámlanak
vadidegenekként szóratunk
széjjel üvegszívvel
üvegszemekkel arcunk
kifakult tükrén
egyedül sodródunk űrbéli
üres ösvényeken
céltalanul mígnem
az ébredő titán a kézműves
újra oda nem ejakulál az ég
babakék álomtapétájára
zsugorodj hajtsd még
kicsit vissza bábkoporsód
összekarcolt bádogfedelét
nyugalomban békében
VII.
noha ma éjjel újra vörös a hold
sovány és dühös
éhes mint a réti fenevad
mi meg persze ismét
úton vagyunk az újjászülető
semmi felé mi vagyunk
az út nincs idő nincs rá
semmi ok hogy csak itt álljunk
és várjuk egyre várjuk
a kulisszák legvégső
megsemmisülését
pillangószárnyakat növesztünk
felröppenünk
a magában morgó ég felé
borvörös csíkot húzva
az űrazúr szobakékjébe
de csituljatok szárnyaim
csipongó madárka ketrecen
innen se túl nem hallatik
a magunk alatti város felett
a kutya pajkosan hanyatt
veti magát
a vörös perzsa macska lassan
visszahúzza karmait
A költemény nyomokban EKV-szövegrészleteket tartalmaz – nagyon szabad fordításban.
