Egészen Adáig ér el Satriani keze
A S.A.R.S. zenekar fellépése a Green Future fesztiválon
A belgrádi együttes neve magyar nyelven eléggé komikusan hangzik, és jelentése semmi esetre sem illik a kitűnő képességű gárdához, így hát alkalmazzuk inkább az SMS-nél bejáródott jó magyaros kiejtést. Igaz, az elnevezés így sem hangzik sokkal barátságosabban, különösen akkor, ha tudjuk a rövidítés jelentését. Sveže Amputirana Ruka Satrianija, és itt már semmilyen kiejtés nem javít a helyzeten. Még rágondolni is szörnyű: Satriani frissen amputált keze. Ráadásul régebben ezt stilizált formában még meg is jelenítették egy jókora vásznon a háttérben, ma már szerencsére megkímélnek bennünket ettől, legfeljebb a lábdob felületén gyönyörködhetünk benne. Joe Satriani amúgy valóban virtuóz gitárművész Amerikában, 15 kitűnő szólóalbummal rendelkezik, egyszer még a Deep Purple-ben is megfordult, de hát éppen ezért kellene fürge ujjait a helyükön hagyni, hacsak nincsenek nagy összegre biztosítva. Na mindegy, ebben az ügyben már maguk az alapító tagok a ludasak, lelkük rajta.
A balkáni rock szerelmesei mindenesetre jól jártak az adai fesztivál harmadik napján, mert a vérbeli, temperamentumos zenészek egy egész estés koncerttel ajándékozták meg őket, alaposan kipótolva a tavalyi mulasztást. Akkor ugyanis az égből lezúduló özönvíz meggátolta az előadást. Annak ellenére, hogy az egész rendezvény jellege igen erősen a techno műfaj felé húz, a gitár hangját és az emberi éneket előnyben részesítő fanatikusok közül meglepően sokan tömörültek a színpad elé. Persze volt itt élő dobos is, a jól megtermett Tihomir személyében, Boris harmonikája pedig hamisítatlan délszláv folk jelleget adott az egyébként is oda tartozó, élvezetes szerzeményeknek, nem beszélve arról, hogy Nebojša, a „trubač”, gyakran emlékeztetett bennünket a Gučán éppen azokban a napokban zajló csúcstalálkozóra. Szóval minden, mi szem-szájnak ingere. Ez előbbinek különösen Sanja kedvezett elbűvölő, légiesen könnyű háttérvokáljával, hasonló tulajdonságokkal rendelkező szoknyácskájával egyetemben.
A kellemes hangzás és látvány tehát biztosítva volt, és bemelegítésnek éppen jól jött egy „optimista” szerelmes dal, amint azt a címe is sejteti: Ljubav umire. Utána sorakoztak a vidámabb, gyorsabb témák és aranyigazságok: Živim na Balkanu, Teško je, Buđav lebac, Praktična žena, Rakija. A közönség pedig egy percig sem kérette magát, mindenki fennhangon segített Žarkónak, ha netán a mikrofon mögött elfelejtené a szöveget, közben az inkább heves ugrabugrálásra emlékeztető táncikálás sem szűnt meg a nézőtéren. A fáradhatatlan Tihomir az ütőhangszereknél, a sokoldalú Boris a billentyűknél meg a kitartó Đole a basszusgitárnál a reggae ritmust sem vetik meg, ami csak olaj a tűzre, pontosabban a tűzijátékra, mert még azzal is elkápráztattak bennünket, némi konfettiesővel fűszerezve. Kis pihenőnek meg kívánni sem lehetett szebbet a Lutka című csodálatos balladánál.
A finálénál pedig biztosra mentek. Fellépéseiken már régóta bevált módszer, hogy utoljára hagyják legnagyobb sikerszámukat, a második lemezük címadó dalát. A Perspektiva ellenállhatatlan ritmusára aztán kivétel nélkül olyan pattogásba kezdünk, mint kukoricaszemek a szitán, hogy egészen finoman fejezzem ki magam. Ekkor már izmaink és hangszálaink több mint másfél órán keresztül állták a heves igénybevételt, ami előadónak és aktív zenehallgatónak egyaránt szép teljesítmény, itt tehát illik abbahagyni a kimerítő testmozgást. De azért még hosszasan integetünk egymásnak, Žarkóék heten a színpadról, mi pedig százszor annyian a rajongói sorokból. Egy csepp hiányérzetünk sem maradt, azt is mondhatnánk, hogy érdemes volt egy évet várni erre a S.A.R.S.-koncertre, és most különösen kéretik szépen az együttes nevét nem „esz”-szel kiejteni!
