A folk metál újabb hullámain

Krampus: Counter / Current (Magánkiadás 2016)

Hova tovább, kedves KoL? – ezt a kérdést tettük fel a 2016-os év utolsó Képes Ifijében a Kings of Leon új albuma kapcsán, és ugyanez fogalmazódott meg bennem korábban a Krampus nevű olasz folkos death metált játszó banda vonatkozásában. Az udinei srácok egy hölggyel kiegészülve ugyanis több lehetőséget is megnyitottak a korábbi, egyszerűen csak Krampus névre keresztelt demó, a két EP, a Shadows of our Time és a Kronos' Heritage, valamint a 2012-es Survival of the Fittest címet viselő nagylemezükkel. A banda azóta hallgatott, és csak néhány single lemezzel jelezték, hogy még mindig élnek és mozognak, és nagyban készülnek új albumjukra, amely a tavalyi év végén jelent meg Counter / Current címmel. Szóval egyrészt igencsak erőteljesen ott volt a folkos hangzás, amit az olasz zenekarok olyan jól tudnak kamatoztatni, másrészt az újabb stílusú metalcore, amitől a klasszikus metál zenén felcseperedett fémzenerajongók világgá szaladnak. A zenekar tehát e két irányzat közül választhatott, vagy e kettőt különböző arányban keverve alakíthatta ki saját hangzásvilágát.

És a Krampus ki is alakította ezt a világot. Habár vannak olyan alkotások a legújabb albumukon is, amelyben egyik vagy másik hang dominál, az esetek többségében remekül kiegészíti egymást a két stílus. A Counter / Current Intrója meglehetősen elektronikusra sikeredett, és a bevezető szinte átmenet nélkül folyik bele a következő, The Trial címet viselő számba, amelynek meghallgatása után nem értjük, mit jelent a folkish megjelölés a zenekar stílusának meghatározásánál. A szám mintha a kétezres évek elején, elsősorban Amerikában nagy népszerűségnek örvendő metál bandákat idézné meg, Linkin Park, Limp Bizkit, hogy csak néhány nevet említsek. Az album leggyengébb alkotásáról van szó, amelytől a már említett klasszikus fémzenerajongók csak a fejüket foghatják.

Az ezt követő Scapegoat című szám azonban már magyarázatot ad arra, hogy a bandát miért hasonlítják sokan a svájci Eluveitie zenekarhoz. A pörgő metál zenét a refrénben remekül helyezi háttérbe a hegedűjáték és a tiszta ének, amely máris magyarázatul szolgál a folk előtagra. Ugyanez az alapja az ezt követő Black Swan és Pitch Black című számoknak, csakúgy mint a Butterflies on Fire-nek is, ám az egysíkú hangzásvilágot az igen dallamos részek nagyszerűen színesítik, hogy egyetlen pillanatra se lankadjon a hallgató figyelme, ráadásul a hegedű mellett időnként a furulya is megszólal, tovább színesítve ezzel a palettát.

A Nevertheless a többinél lassabban folyó szám, hömpölygésről azonban még itt sem beszélhetünk, de mintha egy pillanatra az érzelmek kerülnének felülre, majd ebbe a nyugalomba azonnal belecsap az album számomra legerősebb szerzeménye, a Song for the Forgotten, amely talán a legtöbb váltást, szenvedélyt, gondolatot vonultatja fel a számok közül, és a folkos hangzás is mintha itt kapcsolódna egybe a legszorosabban a metálos zúzással. Az összeolvadásra remek példa a The Breakout című nóta is, amely egy igazi ugrabugrálós sláger is lehetne, ha a szintis dallamvezetés nem tűnne túlságosan egynyárisláger-szagúnak. Az album utolsó előtti számára, a Mistakes címet viselő szerzeményre lehet, nem kellene szavakat pazarolni. Félreértés ne essék, a dal jó, de egyáltalán nem illik az albumba, mintha egy tizenöt évvel ezelőtti amerikai punk-rock banda slágerét hallanánk. Ennél a számnál legszívesebben visszavonnám azt a kijelentésemet, hogy a banda kialakította a saját hangzásvilágát, de nem teszem ezt, vegyük inkább fiatalkori botlásnak, és kapcsoljunk az albumzáró Paralysishez, amely időnként úgy tűnik, az album leginkább Eluveitie-s száma, ugyanakkor folyamatosan ráébredünk arra, hogy ez egy egészen más zenekar, egy önálló hanggal rendelkező olasz banda, és, ugye, a taljánokról tudjuk, hogy szeretik a szépet és a jó zenét, és képesek arra, hogy nagyot alkossanak mindenféle stílusban.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy ha egy másmilyen világban élnénk, megtaláltuk volna a legújabb világsztárokat, de addig, míg ez nincs így, örülhetünk, hogy mi már tudjuk, milyen az, amikor a krampusz folk metált játszik a fenyőfa mellett.