Bezárni a csend kapuit
Jane Dark: Doors to Silence. Miner Records, 2014
Amikor a szerkesztőnk megbízott eme, az ő szavaival élve, harci feladattal, egy kicsit megijedtem, ugyanis amit először megtudtam a zentai Jane Dark zenekarról, az az volt, hogy egy death metal bandáról van szó. A fémzenének ez az ága nem igazán áll közel hozzám. Azonban a bandcamp internetes portálon olyan meghatározásokat is olvashatunk róluk, mint old school, psichedelyc és progressive death metal, ami már egy kissé árnyalja is az összképet, és mint ilyen már inkább felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis (különösen a psichedelyc és progressive esetében) ezek a hangulatok izgalmasabbá tehetik a zenét. Nem is kellett csalódnom. Az igazi klasszikus death metal mellett tényleg minden megtalálható a legújabb, Doors to Silence című albumon, amely az idén látott napvilágot a Darman stúdióban végzett többéves munkának köszönhetően. A nem egész ötvenperces albumon váltakozva szerepelnek az angol és magyar nyelvű, valamint az instrumentális zeneszámok. Ami ebben egy kicsikét zavaró volt, az az, hogy a magyar nyelven előadott számoknak is angol címük van, lásd pl. a címadó „slágert”.
Engedjétek meg, hogy ne a lemez elejéről kezdjem az ismertetőt, hanem a már említett Doors to Silence számtól. Olykor már inkább black metalba hajló dallamvilággal és hörgéssel egy olyan számról van szó, amely bármelyik klubban megállná a helyét. Ami elgondolkodtató, hogy amennyiben képesek rá, hogy ilyen szöveget írjanak magyarul, miért kell angol nyelvű számokat is gyártani. Értem én, hogy angolul talán több hallgatóhoz eljut a zene, meg így könnyebb kiadót és vevőt találni hozzá. Véleményem szerint azonban, ha valahol bátran alkalmazhatnánk a magyar nyelvet, az a metálzene kellene hogy legyen, amit az Anthony Hopkins által kiejtett néhány magyar szó is alátámaszt a Rítus című filmben. A másik magyar szövegű szám a The Last Day of Autumn, ami a személyes kedvencem az albumról. Egy pszichedelikus felvezetés után egy dallamos, Dying Wish-es számot hallhatunk, laza gitárszólóval, igazi balladai hangulattal és teljes egészében érthető szöveggel, amit az ilyen stílusú zenénél feltétlenül ki kell emelnünk.
A lemez nyitószáma a Land of Desire, amely egy kemény, zúzós szám. A dal közepén lévő csendes, szemerkélő esőhöz hasonlító, laza gitárpengetős rész ellentétben van a többi résszel, mintha egy pillanatra megállna az idő, hogy utána lendületet vegyen, és tovább folytassa horrorisztikus, orkos párbeszédét a holddal. A Canvas to Pain című szerzemény nem tudom, mennyire eredeti találmány, viszont a hasonló alakú pain ‒ paint (fájdalom ‒ festék) szópár igen szépen kiemeli a vászonban rejlő lehetőségeket. E szám közepén is hallhatunk egy lassúbb instrumentális részt, így most már nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez a zenekar védjegyévé is válhatna.
A Scarecrow (Madárijesztő) című alkotás egy igazi hajrázós, nyakizmokat fárasztó, nem túlságosan gyors szerzemény, amely megidézi a címszereplő lelkivilágát (már ha idegbetegnek képzelünk minden madárijesztőt, mivelhogy szerintem azok). Itt hívnám fel a figyelmet a borítóra, amely talán egy busószerű, tudatára ébredt madárijesztőt ábrázol. A Fading Flowersben hallhatjuk egy őrült botanikus síron túli pszichedelikus hangját, és a hegedűszó nagyon jól illik a már korábban említett lassú részbe. Könnyfakasztó. A Symphony of the Dark egy reményvesztett szimfónia, amely minden fénnyel és világossággal leszámol, időnként a klasszikus heavy metal hangzásvilágát is megidézve. A Fallen című szerzemény olyan témát jár körbe, amellyel mindig is gondjaim voltak, ugyanis ezekben az esetekben nehezen tudom eldönteni, hogy a szerelemnek vagy a megváltásnak int búcsút a szövegíró, egy nőnek vagy magának az Istennek. Mindenesetre van benne kérés, könyörgés, eltaszítás, gyűlölet, fájdalom, amely mindkét lehetőségbe belefér. Viszont a dallamát tekintve inkább hajlok afelé, hogy nő van a dologban (és lehet, hogy most tévedek a legnagyobbat), amit megerősít az utolsó néhány másodperc, amikor távolodó női ének kíséri a gitárt.
A négy instrumentális szám viszonylag rövid, egyszerű, és kerek egészként zeneileg talán nem is illene bele egy death metal albumba, viszont olyan hangulatot árasztanak magukból, amely felvezeti, tovább erősíti, mintegy kiemeli a többi szám keménységét. Az albumzáró Into the Calm című hangszeres szám lágy dallamával tényleg a nyugalomba invitál bennünket, ami talán nem feltétlenül jön el az lemez meghallgatása után, de az alkotók minden bizonnyal szükségét érezték egy kis nyugtató muzsikának, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.
Végezetül azt kell mondanom, hogy pozitív összkép alakult ki bennem a bandáról. Ismét bebizonyosodott, hogy a metálzenében határtalan lehetőségek állnak a zenészek rendelkezésére, hisz mindig lehet új színt belekeverni a klasszikus éjsötét tintába. A Jane Dark lemezét hallgatva (már a banda neve is jól cseng) arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy érdemes jobban odafigyelni a vajdasági magyar metálszcénára, különösen a Tisza-parti zenekarokra.
