FONYÓD VOLT AZ ÚTI CÉL

Google a barátunk, és segített is abban, hogy összeállítsak egy remek tervet. Megnéztem a képeket, figyelembe vettem az értékeléseket, elolvastam a megjegyzéseket, majd megállapítottam, hogy Fonyódon fogok először megmártózni a magyar tenger hűs vizében.

Nem is akartam hinni a szememnek, amikor több órás zötykölődés és kételkedés után végre civilizációra leltem, találtam egy parkolóhelyet, ott álltam a pénztárnál, és a kutyákkal együtt remegtem az örömtől, pedig ők még nem is sejtették, hogy mekkora kaland vár rájuk. Mondjuk én sem tudtam, mivel kell perceken belül számolnom.

Kinéztem egy árnyékos helyet, lepakoltam, és hamar fel is fedeztem, hogy szinte aprópénzért jutottam el a mennyországba. Nem lépcsőkön kellett jönni¹, hanem járatlan utakon (valóban egy szembejövő lélekkel sem találkoztam), egy pokoli magyar országúton, ami valahogy a semmi közepén át vezetett.

Most nem a Balaton kék vizéről beszélek. Azt nem emelném a mennyekbe. Tetszik tudni, egy kutyás strand volt az úti cél, így körülöttem, mellettem, és még rajtam keresztül is megszámlálatlan mennyiségű kutya rohangált. Kicsi és nagy. Épphogy csak nem perdültem örömömben táncra. Ott egy tacsi, ott egy medve. Az egy cane corso? Az a dalmata tényleg mindent és mindenkit megpróbál megdugni? Hoppácska, hölgyem, ott maradt a kaki. Úúúristen, mennyi cuki kutyaa. Mindet meg akarom simogatni. Az a mopsz le fog pisilni. Áú, ezek a kutyák játék közben átszaladtak a cuccaimon meg a fejemen. IMÁDOM!!! De ez vagyok én.

MANCSI RENDET TETT

Hamar kiderült, hogy a kiskutyám rasszista. A farkaskutyák még csak ránk sem nézhettek. Nem esett messze az alma a fájától. Mondjuk nekem speciel semmi gondom a farkaskutyákkal...

Mancsi viszont tudatta egy halom kutyával, hogy hol az ő területe, s ezt úgy tette, hogy vagy ugatott, mint az állat, ha valaki csak a közelünkbe került, vagy éppen a vízből kiúszva egyenesen a leterített törölközőhöz szaladt, hogy lerázza magát, majd rá is feküdt. Hiába próbált meg minket lepisilni egy mopsz. Az a pár négyzetméter a miénk volt. Vagy inkább a kutyáké, mert mellettük nekem sem maradt sok hely. Viszont én csak mosolyogva tudtam feldolgozni ezt az információt. Imádtam.

KUTYA EGY NÉV EZ A KUTYANÉV

Megtörtént már Pesten is, hogy visszafordultam csupán azért, hogy rákérdezzek, hogy a kutyát tényleg úgy hívják, hogy Lajos? Meg Shakira? De akkor elkezdtem fülelni a Balatonon elhangzó kutyaneveket, és mondhatom, hogy levett a lábamról a dolog. Palánta. Sári és Nudli, a két retriever. Arthur, de valami kis izé volt. Tesla, Tokyio. Málna, a hiperaktív kutya. Dömper. Csoki. Pitbull, ami amúgy nem pitbull. Turbó, a cikázó jack russel. Cuni, Műzli, Rainbow. Castor, ami ricinust jelent. Teljesen feleslegesen vittem magammal könyvet. Ez sokkal szórakoztatóbb volt. A valóság néha jobb, mint a fikció. És ez a kiruccanás – főleg a kutyanevek – vitte el a pálmát. Szóval élőben ment a mozizás. És még a kutyáim is ott voltak velem. Együtt úsztunk a homokos talaj felett.

A NÉMET TUDÁS MOST SEM MENT EL NYARALNI

Elképzelésem sem volt arról, hogy a Balaton, pontosabban a fonyódi kutyás strand ilyen népszerű az osztrákok körében. Ezt először abból gondoltam, hogy járnak oda németek, hogy mindent kiírtak németül is a magyar meg az angol felirat mellett. De jobban belegondolva, én is elmentem Ausztriáig a kutyáimmal. Szóval Willkommen!

Segítőkész turisták próbálták megállapítani, hogy mi a sántikáló kutyám gondja. Miután hallották, hogy magyarul szólok a kutyákhoz csak intettek nekem a kutyára mutatva, és sokatmondó tekintettel néztek rám. Ebből már világos volt, nem magyarul vártak tőlem választ, és ők sem beszélik igazán a mi nyelvünket, így sokadjára is elmondtam, hogy a kutya majd kicsattan az egészségtől, csupán idős. Aztán mentem is tovább pancsolni. Hacsak nem állatorvos az illető, nem fogok leállni magyarázkodni. Ha pedig állatorvos, akkor meg ne nekem kelljen magyaráznom, hogy mi a szitu. Pancsolni akartam, élvezni a röpke kis nyaralást, nem pedig a negatív dolgokon törni a fejem, amit amúgy sem tudnék ignorálni. Nekem kellett volna eljátszanom a turistát, aki köpni, nyelni nem tud, bármilyen nyelven szóljanak hozzá.

VALAKI FIGYELT NÉMET ÓRÁN

Én többnyire ott sem voltam, szóval nem garantálom, hogy én, és az sem biztos, hogy ezt éppen az iskolában tanultam, na de a lényeg, hogy valahonnan mégis sikerült megtanulnom azt, hogy mi a különbség az in die Toilette, meg az auf die Toilette között. Ez sajnos nem mondható el arról, aki a balatoni feliratot készítette. A kis stréber lelkem csak nem akart elmenni nyaralni... Egyrészt mind a kettő azt jelenti, hogy a vécébe, viszont azért akad egy kis különbség. In die Toilette szó szerint azt jelenti, hogy bele a vécécsészébe, és az auf die Toilette lenne a vécébe, mint mellékhelyiségbe, amit az emberünk keresett fordításkor, sajnos sikertelenül. Nem mondom, hogy a Google Translate rossz, de lehet utána kellen járni néha a dolgoknak, mielőtt közöljük országgal, világgal, hogy nem kéne a vécécsészébe bevinni a kutyát.

Értékelem én az igyekezetet, de valahogy mégiscsak azt írták ki hatalmas betűkkel a mosdó ajtajára, hogy a vécécsészébe nem mehetnek bele a kutyák. Mondjuk azt is megértem, ha ez volt a cél, bár nem vagyok benne olyan biztos. Vagy nem lett volna vécépapír? Érdekel az egész történet.

AZ ÁLLATAIM JELENTIK NEKEM A MINDENT

Ezt nem kell szó szerint érteni. Persze, fasza lenne, ha lenne egy saját lakásom, és nem kellene albérletet fizetni. Az is jó lenne, ha egy vadonatúj Mercivel száguldozhatnék az M7-en egy kisborsó helyett, amelyben csak a check the engine lámpa nem hapcis. A pasizás sem egy rossz dolog. De kérdem én, hogy ki vagy mi fog még az életben annyira örülni nekem, hogy bepisil az izgalomtól, amikor meglát? Kit „csaphatok“ még a hónom alá, hogy most akkor megyünk a Balatonra?

Megint ott álltam, teljesen egyedül a sekély vízben, és a fürdőruhámon kívül nem volt nálam más csak a boldogságom, életem értelmei egy-egy szőrös és ázott kutyaszagú testben, négy lábbal. Mint egy valóra vált álom, úsztunk hárman egy temérdek kutyával. Röpültek a labdák, és gondtalanul cseverésztek a gazdik. Egy nyár alatt életre szóló emlékeket szereztem. Azt mondanám, hogy szinte ingyen volt. Habár a benzinért igen... De hány olyan történet van még, amiben többször is elhangzik az, hogy Leona, ne idd meg az egész Balatont?!

EGÉSZ ÉLETNYI PÁR NAP

Valójában nem történt semmi egetrengető a kis kiruccanásom alatt. Kivételesen csak rólunk szólt és nem a tanulásról, a munkáról, vagy éppen a szakdolgozat írásról. Ha le nem is mondhattam róluk, azért egy picit sikerült a szőnyeg alá söpörni a gondokat. Életre szóló élményt sikerült kreálnom, amiről ódákat tudnék zengeni. Pedig csupán néhány nap volt számomra a „pesti nyár”. Szerdán este indultam, és vasárnap már a „saját ágyamban” hajtottam álomra a fejem. De nem azon agyaltam, hogy rövid volt, és elmúlt. Boldogan fordultam a hasamra, és mosolyogva hallgattam a kutyák kimerült szuszogását. Másnap már várt a munka és az újabb kalandok. De legalább készült egy halom kép meg videó.

DENEVÉRTÖRTÉNET

Persze, akkor sem volt unalmas, amikor éppen nem utaztam. A tizediken is történtek érdekes dolgok, amik említést érdemelnek. Ilyen volt a denevértörténet, amikor úgy igazán elgondolkodtam, hogy ki a hülye.

Éjféltájban játszódott le a dolog. A konyhában álltam és mosogattam, amikor a szomszéd csaj hangjára lettem figyelmes, akivel az idő során egészen jól összebarátkoztunk. A víz csobogása mellett nem tudtam pontosan megállapítani, hogy éppen sír vagy nevet, de a konyhát elhagyva sikerült elkapnom a másik szomszédhoz intézett szavait, miszerint segítség kell neki, és ő többet be sem akar menni a lakásba. Elképzelésem sem volt arról, hogy mi történhetett, de figyelembe véve, hogy a Harry Potter-maraton kellős közepén jártam, valami olyanra gondoltam, hogy egy animágus² váltott ki ekkora félelmet a kétgyermekes anyukánál, akit eddig nem sokszor láttam ijedtnek. Varázsigékkel bővült szókinccsel léptem ki a folyosóra, hogy saját szemmel is felmérjem a terepet, szükség esetén pedig segítsek. Nem számítottam arra, amivel szembesültem.

Három szomszéd állt a folyosón. A halálra rémült szomszéd a szüleit akarta elhívni a város másik feléből éjnek idején, hogy ők hárítsák el a bajt. A másik és egyben idősebb szomszéd, a tini lányával megkövülve álltak az ajtó előtt, szintén tehetetlenül. Kezdett egyre jobban érdekelni a dolog. Hacsak nem történt valami tragédia, nem lehetett olyan komoly a dolog.

Láttunk már denevért? Természetesen embertől függ, de véleményem szerint roppant cuki állatok. Az pedig tény, hogy parányiak. Szóval a nyitott ablakon keresztül berepült egy bőregér a szobába, és csak nem akart kimenni. Ennyi. És akkor itt merült fel bennem a kérdés, hogy most akkor közülünk ki is a hülye? A nővérként dolgozó szomszéd a lányával, akik szinte alig várták, hogy elhúzzanak, a halálra rémült szomszéd, aki nem mert bemenni a lakásba, amelynek egyik szobájában ott aludtak gyermekei, vagy éppen én, aki felvillanyozva indult meg a lakás felé azzal a kérdéssel, hogy megsimogathatom?

Ha hülyék nem is vagyunk, de különbözőek biztosan. Meg talán picit hülyék is a magunk módján. Magamat ismerve akkor is besétáltam volna abba a szobába, ha egy varangy, vagy éppen egy tigris csücsült volna bent. A állatok iránti már-már beteges szeretetem viszont megmentette a napot. Kinyitottam az ablakot, és a denevért a kijárat felé hessegettem. A szomszédom szerint hősként hagytam el a lakást, az igazság viszont az, hogy hangosan nevetve. Én pedig még azt hittem, hogy valami nagy baj van. Pedig az animágusnak is örültem volna.

(Folytatjuk)