Hulló Zsófia és Béres Szinita neve bizonyára sokatoknak ismerős. A két szabadkai lány folyton lendületben van, közösségi életet és fesztivált szervez, és nemrég részt vettek a szegedi Szent Gellért Társaság ERASMUS+FIGYELÜNK RÁD! projektjében, amelyhez romániai, horvátországi, ausztriai és vajdasági szervezetek is csatlakoztak. A szabadkai Antropos Mentálhigiénés Egyesület részéről Zsófia és Szinita vett részt a projektben, és ifjúsági segítőkként nagyon fontos munkát végeznek.

Zsófi, szociális munkás és ifjúságsegítő szakon fejezted be a tanulmányaidat. Miért választottad annak idején ezt a szakot? Egyáltalán mi a feladata egy ifjúságsegítőnek?

H. Zsófia: Sokáig kerestem önmagam, 23 éves koromig több főiskolát kipróbáltam, ezért hálás is vagyok a szüleimnek, hogy hagyták, hogy kibontakozzak, és megtaláljam az utam. Valójában egész végig előttem volt az ifjúsági munka, csak éppen fogalmam sem volt, hogy szinte beleszocializálódtam a Róka Tanyán, ahol a szüleim gyermektáborokat tartottak. Szóval amikor az egyetemre kerültem, valójában már teljesen tisztában voltam a gyakorlati részével, és sok-sok elméletet tanultam. Én úgy gondolom, hogy az ifjúságsegítő munka állandó tanulás, hiszen a fiatalok jönnek-mennek, és mindig képben kell lenni az új trendekkel, szokásokkal, zenei stílusokkal, igényekkel. Jelenleg is tanulok, közösségszervező szakon vagyok a Szegedi Tudományegyetemen. Imádom a munkám. Egy ifjúságsegítő alapvető feladata a fiatalok szociális és kulturális módszerekkel történő aktivizálása, érdekvédelme, a helyi társadalom és a helyi közösségek támogatása. A szubkulturális csoportok közötti kapcsolatépítés és kapcsolattartás, valamint a párbeszéd kiépítésének segítése. A (veszélyeztetett) fiatalok tanácsadással történő segítése, a munkaerőpiacon való elhelyezkedésük támogatása. Tevékenységét a szociális és közművelődési intézményekben, valamint a civil szféra különböző területein, szervezeteiben végzi. Ez a hivatalos megfogalmazás, de én leegyszerűsítve úgy gondolom, a mi feladatunk egy olyan szerep betöltése, ami sokkal barátibb, mint a szülőé vagy a tanáré. Olyan bizalmi kapcsolatba kerülünk a fiatalokkal, hogy segíteni tudjuk őket a saját útjuk megtalálásában. Segítjük őket akár egy párkapcsolati nehézség során, akár a szülők válása alatt, ha valaki iskolát vált, vagy esetleg csak elakadt, és nem tudja, merre menjen tovább. Jellemző, hogy az ifjúságsegítő a fiatalok szabadidejében dolgozik, és más szakemberekkel, mint például pszichológusokkal, mentálhigiénés szakemberekkel tartja a kapcsolatot. Egy ifjúságsegítő segíti a fiatalokat az önismereti munkában, a munkaválasztásban, vagy akár csak egy új hobbi kipróbálásában. Fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy foglalkozunk különböző prevenciós tevékenységekkel, mint például a drog prevencióval is.

Szinita, miért jelentkeztél a projektre? Te hogy látod, miben tud segíteni az ifjúságsegítő?

B. Szinita: Azért jelentkeztem, mert a fontosnak tartom, hogy megértsük a fiatalokat, ami a mai rohanó világban igen nehéz. Azt gondolhatjuk, hogy az Instagramot, Snapchatet, Tiktokot nyomkodva közelebb kerülhetünk hozzájuk, pedig nem. Ott csak egy álarc mögé bújnak, ahol úgy érzik, ott elfogadja őket a világ, mert a valóságban nem. Ott támogatásra lelnek, beszélgethetnek. Tanító néni vagyok, a mindennapjaim része, hogy a gyerekekkel megvitatjuk, hogy érzik magukat, hogy vannak, mi történt velük. Tehát beszélgetünk. Igyekszem már első osztályban fejleszteni az önbizalmukat, önismeretüket, mert nem is gondolnánk, hogy mennyi minden látszik egy gyermeki arcon. Sok fiatalt úgy veszítenek el a szülők, hogy elmarad a kommunikáció, vagy egyszerűen nem tudják hogyan megközelíteni őket. Maga a projekt arra adott lehetőséget, hogy olyan jó gyakorlatokat ismerhettünk meg, melyek segítettek közelebb vinni minket a fiatalokhoz. A projekt segített megérteni azt is, hogy nem tinédzser korban kell megoldani egy problémát, hanem ezek a sérelmek, traumák már egészen kisgyermekkorban, akár csecsemőkorban is elindulhatnak, és ha nem foglalkozunk velük időben, nagyon nagy lelki sérelmekkel lépnek bele a serdülőkorba, ami akkor még megduplázódik. Ezért tartom fontosnak az ifjúságsegítést, kötetlen módon, lehetőséget adjunk a fiataloknak, hogy elmondják mi bántja őket, milyen problémákkal küzdenek, ezáltal, ha úgy véljük, hogy szükséges, akkor a megfelelő szakemberhez, intézményhez tudjuk invitálni őket, és igyekszünk elhitetni velük, hogy nincsenek egyedül. Sajnos sokszor az a kimenetele az efféle traumáknak, hogy a fiatalok valamilyen függőségben keresik a boldogságot. Boldogtalannak érzik magukat, mert úgy érzik, senki sem érti meg őket, és az egész világ ellenük van. A projekt lehetőséget ad arra, hogy elmondjuk nekik, mire számíthatnak, hisz tiltani nem tilthatjuk, viszont felkészíteni, felkészíthetjük őket a várható következményekre. Ennél a munkánál azzal is tisztában kell lenni, hogy egy alkalom után nem várhatunk csodát. Egy megértő fél, aki támaszt nyújt a fiatalnak és segít rávezetni őt a helyes útra. Ez az ifjúságsegítés.

Mernek a mai fiatalok segítséget kérni? Jelentkeztek-e esetleg újabb fajta függőségek, amik kimondottan a mai fiatalok körére jellemzőek?

H. Zsófia: Én úgy gondolom, mindig is volt egy olyan része a fiataloknak, akik aktívan vesznek részt az ifjúsági munkában, ők sokkal könnyebben kérnek segítséget, de sajnos a fiatalok nagyobb százaléka nem kér segítséget. Az a probléma, hogy valójában a fiatalok azt sem tudják, hogy segítségére lenne szükségük, csak azt érzik, hogy valami nincs rendben. Szakemberként én ezt úgy érzékelem, hogy ennek az az oka, hogy nincsenek preventív programok, események, az iskolában sem jellemző, hogy arról beszélünk, hogy mit tehetünk akkor, ha valaki nincs jól mentálisan. Szabadka egy határváros, sajnos ez nagymértékben megkönnyíti az addiktív szerek bejövetelét, tehát nagy mértékben vannak fogyasztói. Jellemző a Z generációra, hogy a szórakozóhelyeken nem csak az alkohol a trend, minimum megjelenik mellé a marihuána, de szintén nagyon könnyen hozzáférhető drog az exctasy, a speed, a gazdagabb családokban szocializálódottak között pedig a kokain. Ezek sajnos mind jelen vannak. De összességében a dizájnerdrogokat emelném ki, bár ezt nem mondanám új keletűnek. Újdonságnak nevezném azt, hogy sokkal könnyebben elérhetőek az alkoholon kívül használatos szerek. Persze a drogokon felül a legjellemzőbb a telefonfüggőség vagy képernyőfüggőség, ami szinte minden második fiatalt jellemez, érezhető az agresszív viselkedés, ha nem telefonozhatnak pár óráig. Ezen felül megemlíthetem a társfüggőséget, amit az online ismerkedés szintén nagyon elősegít.

B. Szinita: Igazság szerint újabb függőségnek mondanám az állandó telefonozást, amiből kifolyólag állandóan egyfajta boldogságra, szeretetre vágynak, magányosak és szégyenérzetet is érezhetnek. Úgy vélik, ott megkaphatnak mindent hisz személytelenek, az online világban mindenki azt hazudik, amit csak akar, azt mutatja meg, amit csak akar. Belevesznek az online világ sűrűjébe és megszűnik számukra a külvilág. Úgy vélem, ez csak rosszabbodni fog. Átlagban ezek mellett jelen van a fiatalok körében a drog- és alkoholfogyasztás is, sőt már egész fiatal korban elkezdenek dohányozni is.

Szerintetek hogyan lehetne enyhíteni a fiatalok magányán és növelni az önbizalmukat?

H. Zsófia: Szerintem nagyon fontos lenne, hogy az iskolákban tanítsák az önismeretet, hogy az osztályfőnökök és a pedagógusok kicsit jobban odafigyeljenek a fiatalok lelkiállapotára, ezzel törekedve arra, hogy többet kommunikáljanak élőben. Nagyon sok fiatal érzi úgy, hogy az ő problémája teher és senkit sem érdekel, ezen megfelelő önbizalommal és önértékeléssel sokat lehetne változtatni. Kiemelném a közösségi tereket is, hiszen ott pont a magány elleni harc a cél.

Sokat lehet javítani az önbizalmon, ha olyan dolgokat próbálnak ki a fiatalok, amiben sikerélményük van, ha olyan közösségben vannak, ahol elfogadják őket és biztonságban vannak, ha önkénteskednek, illetve ha nem csak a mindennapi mókuskerékben forognak. Nagyon jó gyakorlat például, ha arra kérjük a fiatalt, hogy írjon magáról csupa jó tulajdonságokat, írja le az erősségeit. Ez elsőre nem olyan könnyű, de ha nincs a feladat között a rossz tulajdonság, akkor elég gyorsan gyarapodnak a jók is. Figyeljünk jobban egymásra, beszélgessünk, kérdezzünk, hiszen nem létezik olyan dolog, amire ne lenne megoldás és könnyebben észrevesszük, ha valakinek segítségre van szüksége, hiszen néha csak egy mosoly, egy egyszerű kérdés meg tudja változtatni az ember életét.

B. Szinita: Nekünk, felnőtteknek meg kell tanulnunk másképp viszonyulni a fiatalokhoz. Ez az a tipikus mondás, hogy egy kapcsolatban két fél van, ha az egyik változik a másiknak is változnia kell. El kell fogadnunk a tényt, hogy a mostani fiatalok nem azok a fiatalok, akik mi voltunk. Segítenünk kell őket, megértetni velük, hogy nincsenek egyedül a világban. Elérni náluk, hogy bízzanak bennünk, és nem kioktatni kell őket, hanem valóban a segítségükre lenni. Mindig azt mondom a diákoknak: nem szégyen hibázni, és nem szégyen, ha gondjaid vannak. Nekem is vannak, én is hibázom. Nem kell egyedül átvészelni, mert nem mindig tudjuk egyedül megoldani a gondjaikat, de segítséggel és támogatással igen. Tehát azt mondanám, hogy sokkal több dicsérettel, legalábbis építőjellegű kritikával, odafigyeléssel, megértéssel és türelemmel lehetne enyhíteni magányukat, és ha sikerült az utóbbi, akkor az önbizalmuk is nőni fog. A jövő generációját mi neveljük, és ezért nekünk is alkalmazkodnunk és fejlődnünk kell.