Az egykori Fucked Empty Brains metál banda tagjait kértük fel múltidézésre

A zentai F. E. B. zenekar soha nem emelkedett nemzetközi magasságokba, de az elsők között voltak, akik magyar nyelven heavy metált játszottak (a keményebb fajtából!) Vajdaságban. Az 1989 és 1994 között aktív együttes három tagja, Pócs Attila, Martonosi „Béla” Zsolt és Özvegy Gábor emlékezőképességét komoly próba elé állítottuk kérdéseinkkel, de örömmel türték őket. Egy ilyen remek beszélgetésre hol máshol is kerülhetett volna sor, ha nem a zentai Mojo Clubban, ahol az egykori együttes kétharmada pincérként is dolgozott annak idején.

EREDETMÍTOSZ

– Nálam ez a rock/metál őrület még hetedikes korom környékén jött – kezd a rocksztoriba Pócs Attila. – Gabival unokatestvérek vagyunk és ebből kifolyólag sokat lógtunk együtt. Emlékeszem, gyerekként láttam, amint a szobájában valami szerkezeten dobolt. Abból az időből olyan lemezek rémlenek mint a Scorpions Love at First Sting, az Iron Maiden: Killers, vagy az AC/DC Dirty Deeds kiadványa…

– Attilával osztálytársak voltunk – folytatja az eredetmítoszt Martonosi „Béla” Zsolt. – Nagyon éltük a metál őrületet. Olyannyira, hogy amikor történelem órán felszólítottak mert Dante Isteni színjátékából kellett feleltem, én teljes lelki nyugalommal végig Pokoli színjátékként (ami a magyarországi Pokolgép zenekar 1987-es második lemezének a címe) emlegettem. Ez egyébként Attilán kívül másnak nem tűnt fel. (Röhögés)

Attila: Ami a zenekaralapítás ötletét illeti, rémlik, hogy voltunk egy koncerten az akkoriban alkalmi szórakozóhelyként is működő, régi moziban. Az Atlantis együttes játszott, akik más zenekarok dalait adták elő. Álltunk ott, és mondogattuk, hogy „jóez, jóez, de valami keményebb kéne”.

„Béla”: Ha jól emlékszem, harmadikos középiskolások voltunk, amikor felmerült a zenélés ötlete, tehát ez valamikor 1990-ben…

– Szerintem ez nyár tájékán volt – fokozza a zavart Özvegy Gábor a zenekaralapítás körül. – Attila jött az ötlettel, hogy akarnék-e basszusgitározni, mert te dobolnál ő meg gitározna. De én mondtam, hogy inkább dobolnék, így Béla végül basszusgitáros lett…

„Béla”: Ennek volt még egy előzménye. Tél volt, és hó esett (Röhögés) még 1989 és 1990 fordulóján. Attilánál voltunk Fenyővel, akkor már két akusztikus gitárral, én pedig az aktatáskát ütöttem dob helyett. Azt hiszem az Iron Maiden zenekar Running Free dalát kezdtük el így játszani?

Attila: Egyébként, úgy rémlik eredetileg Black Triangle volt a nevünk, és később Gabi kitalálta a Fucked Empty Brains nevet…

Gabi: Mindenkinek tetszett a név rövidítése, a F.E.B. Egyébként nem volt semmi magvas gondolat a névválasztás mögött…

Attila: Eredetileg négytagú volt a zenekar, mert a Fenyő, vagyis Fényszárosi Róbert is tagja volt. Neki voltak kottái, meg tudott akkordmeneteket és én gyakorlatilag tőle tanultam gitározni.

„Béla”: Fenyő egyébként azért maradt utána ki ebből az egészből, mert ő hároméves kereskedelmi iskolába járt. Mi harmadikban kezdtük az egészet, aztán amikor mi negyedikesek lettünk, ő dolgozni kezdett és ütköztek az időpontok. Ő délelőtt melózott és nem tudott próbákra járni, mi meg általában délutánosok voltunk, aztán lassan elmaradt mellőlünk.

Attila: Egyébként én eredetileg hegedültem a zeneiskolában. Aztán kikönyörögtem a szüleimtől egy gitárt, de annak az volt a feltétele, hogy rel kell végeznem a hegedűszakot. (Röhögés)

Gábor: Megjegyezném, hogy „Béla” egyébként harmonikázott, de mi bizalmat fektettünk bele… Mondtuk neki, hogy nagyon ügyes és biztos gyorsan megtanulna basszusgitáron is játszani, mert én mindenképp dobolni akartam.

„Béla”: Tehát senki nem volt képzett zenész, illetve más hangszeren félig képzett, de volt hajtóerő, ami kompenzálta a hiányosságokat…Csináljunk olyasmit, amit más nem, mi pedig nagyon szeretjük. Ez volt a lényeg.

Attila: Érteni viszont nem értettünk hozzá. (Hahota)

AZOK A GYÖNYÖRŰ 80-AS ÉVEK

Attila: Alapvetően nagyon más világ volt az, zenéket is nagyon nehezen tudtunk szerezni, nemhogy hangszereket. Folyton a Tuquuli videókazetta kölcsönzőbe jártunk kibérelni az Iron Maiden Live After Death koncertjét videókazettán és azt néztük reggeltől estig. Nem volt honnan informálódni és összesen körülbelül 30 metál zenekart ismertünk…

„Béla”: Nagy változást hozott, amikor már mindannyian megszereztük a hajtásit, és át tudtunk menni Magyarországra. Találtunk Hódmezővásárhelyen egy lemezboltot nagy választékkal, ahol nem mellesleg olcsóbban tudtunk vásárolni, mint itthon. Vettünk mindig pár nagylemezt és üres kazettákat. Akkoriban ez volt a mánia. Mentünk és akitől amit össze tudtunk szedni, azt ipari mennyiségben másoltuk.

Attila: Szabadkán a Jugoton lemezkereskedésbe lehetett még jó zenékhez jutni, de diákok voltunk és csórók. A zenét meg kellett venni, vagy kellett olyan ismerős, akinek megvan valami és kölcsönadja neked, hogy átvedd.

Gábor: Bementél egy üzletbe, egy lemezre volt pénzed, és több tucat kiadvány közül kellett kiválasztanod, melyik lesz az, amit megvehetsz.

Attila: Én egy kanizsai bizományi boltban vettem egy silány Fender Stratocaster másolatot, valamint egy zentai bácsitól egy házi készítésű erősítőt.

„Béla”: Minden valószínűség szerint ezt a bácsi magának csinálta otthon és muskátli muzsikához használta.

Gábor: Én egy ismerősön keresztül vettem Csantavérről egy használt dobfelszerelést. Az is 1000 márka volt. Egy normális cucc viszont háromezerbe került. Egyébként elég gyorsan eltörtek a cintányérok. Nagyjából fél év alatt szétvertem őket. Dupla pedál akkoriban nem volt, és két lábdobbal kellett volna megoldani, az meg úgy nagyon drága lett volna. Néhány zenei ötletet emiatt meg sem tudtunk valósítani.

Attila: Gábor amúgy magától tanult dobolni. Az első dobcucca úgy nézett ki, hogy az íróasztalon különböző vastagságú könyvek voltak, azok voltak a tamok, fémtálca volt a cin, olló volt a kontra. A lábdob egy cipősdoboz volt megtömve könyvekkel, amit a lábára erősített teniszütővel szólaltatott meg.

Gábor: Tényleg így tanultam meg dobolni. Nem volt dobtanár abban az időben, vagy ha volt is, én nem tudtam róla. Hallgattam a zenét és okoskodtam, hogy mit csinálhatnak.

Attila: Ezt azért szerettem volna elmondani, hogy mindenki lássa: ha valaki szeretne zenélni, meg tudja valósítani bármilyen körülmények között. (Röhögés)

HELYI KÖZÖSSÉG ÉS METÁL

„Béla”: A saját utunkat akartuk járni. Voltak kedvenc együtteseink, de nem törekedtünk rá, hogy ugyanazt kapjuk vissza a saját zenénkből.

Attila: Ezért nem gondolkodtunk átdolgozásokban. A repertoárunk nagyrészt saját dalokból állt. Felértük ésszel, hogy amit játszani akarnánk, nem tudnánk megvalósítani normálisan, ezért kár vele foglalkozni. A saját dalokat viszont nem tudta senki mihez mérni, ezért inkább azokat csináltuk.

„Béla”: Feldolgozásbanda amúgy is volt a környéken. Persze, azért játszottunk másoktól dalokat. Például a For Whom the Bell Tolls-t a Metallicától, és a Running Free-t az Iron Maiden-től.

Gábor: Én emlékszem a Phantom of the Operára is a Maidentől. Csak nyilván kihagytuk a középrészt, mert az nehéz volt. (Röhögés)

„Béla”: Az egy koncertnyi anyag 7-8 saját dalból és négy átdolgozásból állhatott körülbelül. A saját daloknál először a szöveg született meg, aztán ennek a hangulatához írtuk a zenét.

Attila: Én még kottafüzetbe jegyeztem le a dalokat. Még a szólók is le voltak kottázva néhány dalhoz. Olyan dalcímek voltak többek között mint az Értelmetlen öldöklés, a Jégvárban, a Sötétség birodalma, Munkahelyi ártalmak, A valóság. Voltak angolul is szövegek, mint a Hirosima, és azt hiszem pár dalt még lefordítottunk angolra. A szövegeket többnyire Gábor írta.

Gábor: Nagyon szerettem Stephen King könyveit, biztos azok hatottak rám. Habár a többiek mindig a munkahely számlájára írták az inspirációt. (Röhögés) Belügyes nyomozóként dolgoztam nyugdíjazásomig, végül is volt ott élmény elég.

„Béla”: Gábor hivatása miatt nem háborgattak minket a rendőrök.

Gábor: Szerintem a munkámnak ehhez semmi köze nem volt. Mi nem voltunk balhés arcok, és nem is akartunk soha senkinek és semminek ártani.

Attila: Amikor kigyakoroltunk a programot, nekiláttunk megszervezni az első koncertünket, ami a zentai November 11. Általános Iskola közelében lévő helyi közösségben volt. A baráti társaságunk segített a megvalósításban, volt aki jegyet szedett, sört árult vagy éppen hangfalat cipelt. Szegő Attila grafikus barátunk rajzolta a plakátot. Be kell vallani, elég maidenes rajz volt, leszámítva a szörny fején található kalapot.

„Béla”: Ez volt a mi névjegyünk… a kockás kalapok vagy mik…

Attila: Biztos nem ez volt a legjobb imázs egy metál bandának, de akkor ezt így láttuk jónak. (Röhögés)

„Béla”: Nagyon ment nálunk a Monty Python, mi kissé ilyen fazonban is voltunk. Igazából nem volt ez nagyon komoly dolog. Túl viccelődős társaság voltunk ahhoz, hogy halálosan komolyan vegyük magunkat. Ha épp nem zenéltünk, akkor együtt mentünk szórakozni vagy focizni.

Gábor: Nekem nagyon jól jött kikapcsolódásnak a munka mellett, én akkor már dolgoztam, mivel hat évvel idősebb vagyok a többieknél.

„Béla”: Akkoriban ki lehetett bérelni ezeket a helyi közösségeket, ahol adott volt pár dolog, mint például az asztalok. Mi ezeket összetoltuk, leterítettük szőnyeggel és ebből lett a színpad. Annyira volt stabil, hogy valakinek, általában Kiskopasz barátunk volt ez, végig ott kellett állnia Gábor mögött, hogy megfogja, ha leesne a folyamatosan reszkető asztal-színpadról.

Attila: Minden normális koncerten vannak fények, ezt már tudtuk videókból. Tehát erre nekünk is szükségünk volt. Dehát mivel nekünk ez nem volt, vettünk spotlámpákat és ezekbe tettünk színes égőket. Mindenfelé lehelyeztük a színpadon és hétköznapi kapcsolókkal kötöttük össze őket. Józsi osztálytársunké volt a feladat, hogy nyomkodja ezeket a gombokat. Megvolt, melyik dalnál milyen színnek kell világítani.

„Béla”: Ezt a fénytechnikai csodát nálunk raktuk össze, a szüleim garázsában, ahol próbáltunk is egy ideig. Ameddig raktuk és tanultuk, melyik kábel hová mehet, többször is kicsaptuk a biztosítékot és az egész házban elment az áram. Áldott apám minket… (Röhögés)

Attila: Úgy emlékszem, a koncerten elég sokan voltak, és jó hangulatú volt a bemutatkozás. Nem az volt a lényeg, mit játszunk, hanem, hogy játsszon már végre valaki metál zenét. Ez a műfaj nagyon hiányzott az embereknek.

„Béla”: Én úgy emlékszem, volt egy kisebb balhé, mert állítólag valakik a koncertről hazafelé menet kisfákat törtek ki, bent viszont semmi probléma nem volt, de biztonsági ember se.

Attila: Egyébként a média mindig is előszeretettel állította be a rockereket balhés arcoknak. Ha jól emlékszem a Magyar Szó napilapban egy szó sem esett a koncertről, csak arról, hogy kicsavartak néhány kisfát. Ez volt a hír. Előtte viszont elfelejtették megírni, hogy lesz egy heavy metál koncert.

Gábor: Nem volt rendbontás, pedig szerintem százan biztosan voltak a koncerten. Annak ellenére ez jó eredmény volt, hogy a reklám az körülbelül annyi volt, hogy az akkori zentai pizzériában mondtuk az embereknek, hogy lesz koncert és jöjjenek el.

Attila: Szerintem azért fénymásoltunk néhány plakátot, de én azt sem tudom, hogy hogy kerültünk oda zenélni. Talán valami akkori ismerős párttitkár, adta meg a koncertlehetőséget. Vagy a helyi közösség titkára? Vagy hogy hívták akkoriban ezeket? (Röhögés)

(Folytatjuk)

Fo: Magánarchívum (Pócs Attila digitalizálása)

Képgaléria: