Gyász

A gyász fogalma alatt általában azt értjük, hogy valaki meghalt, mi pedig próbálunk megküzdeni a szeretett személy hiányával. Mivel a gyász lényege a veszteség fölött érzett szomorúság, nem pedig a halál ténye, ezért van az, hogy az esti hírekben rutinszerűen fölolvasott balesetek és tragédiák felett hamar napirendre térünk, míg egy szakítás nagyon is meg tudja viselni a lelkünket – még akkor is, ha dühünkben nem gyilkoltunk le senkit, tehát az esetnek nincsenek halálos áldozatai.

Manapság egyre inkább előtérbe kerülnek a gyász különböző vonatkozásai, főleg, ami a partnerkapcsolatokat illeti. A női magazinok egymásra licitálva ontják magukból a jó tanácsokat arra az esetre, ha egy frissen véget ért kapcsolatunkat szeretnénk meggyászolni. A köztudatban ugyan ott van, de már jóval kevesebb szó esik például a munkahely elvesztésekor vagy (ami pedig a mai trendeket figyelembe véve különösen aktuális lenne) a külföldre költözéskor átélt veszteségélményről. Általában hiába akar valaki például Németországban vagy Új-Zélandon élni, mert ott nagyobb az anyagi biztonság, meg erősebb az emberi jogok védelme – akkor is otthon kell hagynia az addigi életét. És ez bizony veszteség.

Hogy hogyan küzdünk meg az ehhez hasonló veszteségélményekkel, az teljesen egyéni, vagyis ami az egyiknél normális, az a másiknál akár már kóros is lehet (ez fölveti a kérdést, hogy ugyan ki mondja meg, mitől kóros a gyászfeldolgozás – de erről majd később). Ha a Jancsi általában könnyen túllendül a változásokon, akkor lehet, hogy egy szakítás látszólag meg sem viseli. És ha a Juliska egyébként is egy lelkizős lány, akkor lehet, hogy még hónapokig sírni fog az után a mocskos disznó után, aki lelépett egy szőkével. Egy kívülálló, aki nem ismeri őket, mindebből csak annyit lát, hogy a Jancsit semmi se érdekli, a Juliska meg mindenen sír – holott csak arról van szó, hogy különbözőképpen dolgozzák föl a gyászt, és éppen hogy az lenne a furcsa, ha a Juliska vállat rándítana, vagy ha a Jancsi magára zárná a szobaajtót, és csak zokogna. Aki azt veszi észre magán, hogy a szokásostól eltérően reagál hasonló mélységű gyászra, az mindenképpen gondolkozzon el ennek az okán, és figyeljen oda önmagára – vagy ha egyedül nem megy, segítséget is lehet kérni.

Okozza bármilyen veszteség, a gyásznak főként a mélységében van a különbség, a lefolyása nagyjából mindig ugyanaz. A nagykönyvben megírtak szerint ennek során különböző fázisok követik egymást.

Először is: tagadunk. „Nem, itt aztán senki nem halt meg, hazudsz, ha ezt mondod, vagy tévednek az orvosok.” Valami filmben hallottam a következő párbeszédet:

– De hiszen két hónapja dobtalak!

– Na és? Az még nem jelenti azt, hogy nem járunk.

(Közben persze utánanéztem, a Wayne világának angol nyelvű változatában igyekszik a volt barátnő ilyen módon visszalopni magát a főhős szívébe.)

De nem tarthat örökké a tagadás, előbb-utóbb megpróbáljuk elfogadni a helyzetet, és olyan védekező stratégiát alkalmazunk, ami kevésbé radikális és irracionális, mint a veszteség teljes figyelmen kívül hagyása. Erre nagy szükségünk is van, nemcsak a lelkivilágunk érdekében, hanem egyébként is: ki temetné el a halottat, ha mindenki csak ülne a kórházi ágy mellett, és hajtogatná, hogy „nem”? Akit sírás-rívás közepette elhagyott élete szerelme, annak is el kell intéznie az ügyes-bajos dolgait: lehet, hogy hamarosan ki kell költöznie a közös lakásból, vagy meg kell oldani a közös gyerek/macska/plazmatévé ügyét.

Az első sokk után aztán föltámad bennünk a düh és a harag. A hülye orvost hibáztatjuk, az igazságtalan istent, azt a rohadékot meg a szőke libáját, vagy éppen saját magunkat tesszük felelőssé mindenért. Ilyenkor nem lehet érvelni se azzal, hogy „az orvos sem isten”, se azzal, hogy „isten útjai kifürkészhetetlenek”, és a szerelmeseket sem hatja meg az ominózus „de szeretlek mint embert” szöveg.

Egy ideig semmi nem tudja a tehetetlen düh útját állni – aztán elkezdünk alkudozni.

Ez az első kettőnél sokkal kevésbé látványos fázis, néha szinte észrevehetetlen. Általában azért mégis jelen van, még akkor is, ha maga a gyászoló is érzi az alkudozásának az értelmetlenségét. Hiszen a szerelmesnek könnyű dolga van: van kihez odamennie, és van kinek ajánlatot tennie az újrakezdés reményében. De mit csináljon a halottat gyászoló? A „Ha föltámadsz, sokkal kedvesebb leszek veled, mint eddig!” sajnos nem működik.

A gyászfeldolgozás negyedik fázisa a depresszió: ilyenkor belátjuk, hogy történt, ami történt, ezen már nem tudunk változtatni, és közben nagyon sajnáljuk magunkat. Mert igenis szörnyű, ha meghal valaki, akit szerettünk, és az is szörnyű, ha szakít velünk (de még az is, ha mi szakítunk), és néha jólesik egy kicsit belemerülni az önsajnálatba. Hogy nekem most milyen rossz. Ilyenkor még nagy a szomorúság a veszteség miatt, de jó esetben ez hamarosan elmúlik, vagy legalábbis enyhül, és eljutunk a gyász végső szakaszához: belenyugszunk a történtekbe, de úgy istenigazából. Ilyenkor már csak egy szép emlék marad az egész, és nem akarunk se sírni, se gyilkolni, valahányszor meglátunk egy régi fényképet.

Ez tehát röviden a „normális” gyász. A „nem normális” gyász pedig attól „nem normális”, hogy valami nem úgy zajlik, ahogy azt a pszichológusok és a pszichiáterek az embertől elvárják. Például a gyászoló megreked az első négy szakasz valamelyikében (nagyon hosszan elhúzódik a tagadás, a düh, az alkudozás vagy az önsajnálat), vagy egyáltalán nem is gyászol (pontosabban inkább elnyomja az érzéseit, és helyette pszichoszomatikus tüneteket produkál), netán teljesen elbagatellizálja a veszteséget („Áhh, gonosz vén szipirtyó volt, soha egy jó szava nem volt hozzám, érdekel is engem, él-e, hal-e.”).

Alapvetően tényleg azt mondhatjuk, hogy megvannak a normális gyásznak a szakaszai, amelyeken végig kell menni annak érdekében, hogy szépen, rendben tudjunk továbblépni, míg ha valami megzavarja a gyászfolyamatot, akkor azzal biztosan nem járunk jól, és nem fogjuk tudni normálisan élni az életünket. De ez mégsem ilyen egyszerű: ugyan ki dönti el azt, hogy milyen a normális élet vagy a normális lelkivilág?