Szilikonspirál – avagy a mindenség egy csigahéjban

Darren Aronofsky: π (π – faith in chaos) – 1998

Szellem-test-lélek no.1.: Szellem.

Ha tíz perccel hosszabb lenne ez a film, talán a néző is megölné magát. Túlexponált fekete-fehér sokk, 80 percben. Millió vágás, a kameramozgás idegborzolóbb a B. W. Projectnél, pengeéles, jéghideg elektronikus zene. Ikaroszi gleccsermagány. Magával ragad, magába szippant – magával éget el jeges lángolásban. Mintha egy múlt század eleji Lugosi-mozgóképet néznél, olyan a képhatás. Sokkol, mint az összes mozija – kivéve a Noét, noha annak is megvannak a maga erényei: például a lenyűgöző képi világ. Ami mindegyikben ott van, a π-ben is. Még csak ebben igazán. Feketén-fehéren, kertelés nélkül. Aronofsky az animációt tanulmányozta a Harvardon, ez látszik is minden munkáján. Itt különösen. Ehhez jön a mindig friss és eredeti gondolat. Hogy hatásvadász elemeket is használ? (Ahogyan azt egy filmesztétikailag megbízható ízlésű barátom felrótta neki.) Hajrá! Nagyon jól teszi! Egy fúró a tarra nyírt koponyába? Tükör előtt? Amivel mintegy mellékesen még a Taxisofőr előtt is tiszteleg? Igen.

Az igazán nagy kedvencem a rendezőtől a Rekviem egy álomért – a narkós témájú filmek között mára felkúszott nálam a második helyre, a Christiane F. mögé; de ezekről majd máskor. Úgy éreztem, ezt a sorozatot nem kezdhetem más direktor mozijával, viszont ha a Rekviemig el akarok jutni, a π megkerülhetetlen. Részint ez egy hatalmas első nagyjátékfilm – amit Darrenünk nem mellesleg szinte csak rokoni és baráti kölcsönlóvéból hozott össze(!); 60 ezer dollár befektetés, ami aztán több mint 3 millát hozott –, részint egy másik megbízható filmesztéta barátomtól hallottam egy legendát, mely szerint a rendező első három nagyjátékfilmje tulajdonképpen a test-lélek-szellem hármasságot vetíti elénk a maga módján. Így meg hogy a fészkes fenébe tehetném, hogy csupán a testről meséljek. Csak a herkáról; pláne. A π a szellem. Természetesen.

Rend a káoszban. Létezik? Mióta „Isten halott”? Matematika. A természet nyelve. Spirál a galaxisban és a csigahéj kerületén. Kabbala. Kohaniták. Isten kódja, Isten szent neve, Arkhimédész, da Vinci, aranymetszés, HEURÉKA! Számok mindenütt.

A természet istenérvei. Rögeszmék, függőség. Eszelős szilikontársadalom. Ezek többnyire már a következő munkához (Rekviem) is köthetők. De nem csupán ezek! Tervezem egy új filmklub megszervezését Zentán, ahol éppen ezen Aronofsky-trilógia levetítésével kezdeném, és az ezt követő eszmecserék összekötő szála lehetne éppen a műveket összekapcsoló motívumok felfejtése is. A képi mellett az erőteljes zenei világ jelenléte, a gyógyszerek mániákus habzsolása, a sűrű vágás, a rángatózó bútorok. Az „áttűnés fehérbe” (nem magyarázom, nézd meg). A különböző kultúrák ütköztetése – vagy csupán érintetése –, zsidó és egyéb misztika jelenléte...

Pedig a π, mint A forrás kivételével szinte minden Aronofsky-mozi, látszólag realista alkotás, még a Noé is az, többé-kevésbé. De hát mi reálisabb – a szeretet mellett – például az őrületnél? A szám maga a józanság, igaz? Mondod te. A főhős Max Cohen viszont már költői szinten műveli a matematikát: miközben a káoszban keresi a mintákat, a rendszert, egyre kínzóbb migréntől gyötörve a tőzsdét tanulmányozza földhözragadt módon, és eközben a földi mellett az égi hatalom (kvázi) képviselői is megkörnyékezik. Őt viszont se a materialisták, sem a misztikusok nem érdeklik – csak és kizárólag a Számok. Hogyan jut el innen a fejnek szegezett fúrógépig?

Nem mesélek el belőle többet; nézd meg. A színészekről, Sean Gullette-ről, Mark Margolisról és társaikról sem jegyeznék meg semmit ezúttal. Az első két Aronofsky-moziban biztosan nem találsz olyan alakítást, ami nem tökéletes (a többiben is alig).

Ahogyan a főhős Max, magam is veszettül jegyzeteltem most a film közben, így néhány lehetséges szakmai hatásra is ráismerni véltem. Mementó? Meztelen ebéd? Trainspotting? Gyűlölet? Isten tudja. Ezek közül egyébként minimum kettőről majd még beszélünk, és a rendezőik között is vannak olyanok, akik hasonlóan pazar starttal indultak, mint Aronofsky – aztán volt, aki elkurvult közülük apródonként, volt, aki nem. Aronofsky például nem (még nem, bízom benne, hogy továbbra sem fog, bár a Noé, hm...), én meg szintén Heurékát kurjantottam az imént, mert így harmadszorra érteni is véltem a π-t. De cseppet se aggódj, ha elsőre nem érted. Nem feltétlenül érteni kell. Csak indítsd el a lejátszót – aztán ámulj.

És itt van a vég, ahogyan Sol is mondja a filmben (this is the end, beautiful friend), a végjáték, no meg, hogy emiatt most izgalmas időket élünk. De hát melyik idők nem izgalmasak?!, kérdem én. Az idő amúgy sem létezik. Éppen ettől izgalmas.