Az emberi test egy fül…

…és további sok érdekesség elhangzott a budapesti I. Interdiszciplináris Metálkonferencián

Futótűzként terjedt a hír késő tavasszal: megszervezik az első olyan tudományos konferenciát Budapesten, amelynek központi témája a metálzene, illetve az ehhez kapcsolódó jelenségek. Az első kommentelők rögtön támadták az eseményt, ahogyan Sziki Robi Marilyn Manson budapesti koncertjét. Ezzel egyébként csak a saját szegénységi bizonyítványukat mutogatták. A fémzenéhez kapcsolódó szubkultúra, műfajesztétika vizsgálatának, vizuális, vallási, illetve kultúrantropológiai kutatásoknak már több évtizedes múltjuk van.

Amikor egy egyetemen, egész pontosan az ELTE BTK épületében két napon át metálzenéről beszélnek, az eredmény és mutató! Jele az akaratnak, a jóléti társadalmakhoz való felzárkózás akaratának. Az olyan országok tudományos vitateréhez, ahol a társadalomkutatások középpontjában már nem a mélyszegénység, a társadalmi mobilitás, a gettósodás, az intézményi bizalom hiánya és hasonló témák állnak, sokkal inkább az élethosszig való tanulás hatásai, a zöldátmenet társadalmi feltételei, a kulturális differenciálódás és egyéb.

Így esett, hogy a száraz november utolsó hétvégéjén 2025-ben a metálosok megszállták az ELTE BTK B épületét a Múzeum körúton reggel fél kilenckor. Természetesen én ekkor még nem voltam ott, hiába vettem ki szabadnapot. A gravitációs erő ezen a reggelen megnövekedett az ágyam felett egy időre. Legalább fél órát küszködtem a szabadulással, mire elindultam arra a tudományos konferenciára, amire tizenöt éve várok. Végre itt is tegyük fel a metált a tudományos polcra, még ha ehhez a tapsoláson kívül most mást nem is tudok hozzátenni.

Szerencsére, de valójában ezen a legkevésbé sem lepődtem meg, rajtam kívül is igen sokan akartak tapsolni. A kar nagytermében alig lehetett ülőhelyet találni. Akkor huppantam be, amikor éppen egy sült birkát ábrázoló PowerPoint-képet vetítettek a vászonra, aminek a szélén egy Lamb of God logó volt. Mint kiderült, Kulcsár Géza és Nemes Z. Márió a norvégiai black metalos templomgyújtogatás jelenségének eszkatologikus szimbolikáját magyarázták. Ez a téma súlya miatt, akkor reggel, legalább olyan volt, mint amikor álmosan véletlen sót rakok a teába, de amúgy meg kávét akartam inni.

Az igen erős kezdés és az általam lekésett dékáni (aki állítólag punk, de szemet hunyva a régi szubkulturális viszályok felett, segített lehetővé tenni az eseményt) köszöntő után szünet következett, amikor is észhez térhettem. Bármilyen fura, életemben először egy tudományos konferencián is elmehettem a merch pulthoz. Igen. A zenekari termékpulthoz, ahol ugye zenekar nincs, de van egy flancos felvarró a konferencia logójával, fekete-fehér fanzine kinézetű programfüzet, póló, és talán még le is maradtam valamiről. Mivel a rendezvényhez lejátszási lista is készült a Spotifyon, azon sem lepődtem volna meg, ha kalózkazettákon árulják ezt a dalcsokrot.

A rövid szünet után aztán visszatérünk a lépcsőzetes előadóterembe, ahol a Metálhálózatok elnevezésű tematikus blokk következett Varga Balázs koncert- és fesztiválszervező, zeneipari menedzser szekcióvezetésével. Mi járul hozzá egy adott dal hallgatási számának növekedéséhez, és mit is jelent ez a szám gyakorlatilag? Ettől többen mennek el a banda koncertjére? Gyarapodnak a rajongók, vagy csak a lejátszási számok növekednek? Bali Dávid előadása után Berki Márton arról mesélt, hogyan alakult át a punk/hc/metál/alter klubok térbeli elhelyezkedése Budapesten. Az a jelenség sokaknak ismerős lehet, amikor az állam vagy a városvezetőség kisepri az underground életet a város szélére. Borsi Balázs A hűség előadása során gyakorlati útmutatást is kaptunk, mi egy tartós thrash metal banda receptje. Ha jól értettem: kell egy alapító, mellé egy hűséges tag és egy olyan személy, aki vándorol a zenekarok között, így egyfajta dinamikában tartja a zenekar körüli levegőt, plusz nyilvánosságot biztosít (pl. amikor Gary Holt a Slayerrel turnézott, népszerűbbé vált az Exodus, az anyazenekara is).

Kulcsár Géza a Műfajtörténeten vezetett keresztül bennünket. Először Gyulai Attilától megtudtam, hogy nekem van otthon war metal lemezem, miközben arról mesélt, hogyan önállósodik saját karakterisztikákkal egy alműfajon belül (black metal) egy másik alműfaj (war metal). Fülöp Barnabás az első Iron Maiden-koncertet megelőző médiavisszhangot állította a központba. Ezzel kapcsolatban pedig érintettük az akkori korszellemmel járó megfigyeléseket, állami intézkedéseket, a pusztavacsi metálbulis rendőri visszaéléseket, mindazt a pánikhangulatot, ami megelőzte az eseményt. Turbucz Dávid a mezőkovácsházai testvérgyilkosságot (egy 17 éves metálos feldarabolta a 13 éves húgát) kísérő erkölcsi pánik káros hatására mutatott rá. Az eset megértését a média folyamatos pánikkeltése csak jobban félrevezette, ahelyett hogy segített volna feldolgozni a történeteket. Ezt követően Csatári Bence tartott minket a szocializmusban. Egy heavy metal zenekar (Pokolgép) felfutásán keresztül mutatta be, milyen eszközökkel próbálta a pártállam finomítani a műfaji kereteket.

Érdekes, hogy egy egész délelőtti tudomány után sem nézett ki senki fáradtnak a jelenlévők közül. Sőt, ebéd után még mintha a maradék nem túl sok szabad helyet is megtöltötték volna. Tele hassal rábíztuk magunkat Sereg Tamásra, hajtson minket keresztül a Hangzásesztétikák blokkján. Takáts Márk Dávid a metál szonikus térbeliségéről tartott előadást, vagyis arról, hogyan érzékeljük a metálzenét a térben, mennyiben ad más élményt a metálzene fizikai síkon is, mint egy Lagzi Lajcsi-koncert. Elmélete szerint a metálzene olyan masszív élményt képes nyújtani, amit nemcsak a fülünkkel, hanem egész testünkkel érzékelhetünk. Fekete Róbert a zaj esztétikájáról beszélt, arról, milyen szerepe van a kulturális és politikai felszabadulásban, a jelenünk miképp alkalmazkodik a változó zajhoz. A modern ember iparban élt, az ő zenéje ipari volt, a posztmodern ember vajon milyen zenét érdemel?

Hol kezdődik és végződik emberi valónk, mi a szerepe az embernek a modern technikai hálózatok közepette? Ehhez hasonló kérdések merülhettek fel bennünk, miközben a következő tömböt hallgattuk, amelyen Nemes Z. Márió kalauzolt bennünket. Győrffy László az indusztriális zenékben vizsgálta a poszthumán horrorisztikus elemeket, az emberi test felszámolásának hagyományát (pl. Portal, Marilyn Manson, Skinny Puppy) a Bad Music for Bad People előadásán. Bordás Máté a Bring Me the Horizon együttest hozta látóterünkbe. Az együttes utolsó Post Human: Nex Gen című lemezének koncepciója volt terítéken, hogyan kúszott be a poszthumán a popkultúrába.

A nap utolsó szekcióját sajnos nem tudtam megnézni, de Kiss Kata Dóra A gothic metal esztétikai olvasata, Szabó Máté A glitch konstitutív szerepe az Igorrr zenei esztétikájában, Farkas László A metál mint hack az ipari elektronikus szubkultúrában egyaránt izgalmas előadások lehettek. Sajnos nekem halaszthatatlan metálkonferenciám volt egy klubban, ami miatt még a szombati nap délelőtti szekciójáról is késtem. Ekkor a metálzene határterületeit vizsgálták. Fazekas Ábel a metálesztétikára mutatott rá a kortárs komolyzenében, dr. Nagy Tamás elmondta, hogy METÁL vagy METAL, dr. Szűcs Antal Mór (akit a halandó zenerajongó a VHK-ból is ismerhet) a metál zeneterápiás eszközként való felhasználásáról beszélt. Lényege, hogy a metálos hiába akarja magát gyógyítani Taylor Swifttel (minden valószínűség szerint a művésznő ezen a téren is készít hamarosan magáról egy eladhatósági mutatóit még inkább javító kutatást), rajta valószínűleg a Mastodon, Ossian, Slipknot, Poison, vagy éppen a Dying Fetus segíthet csak. Amennyiben ezeket hallgatja.

Milton örökségének felismerése a Paradise Lost zenéjében nem meglepő, de könnyebbé vált a motívumok megértése miután meghallgattuk Bús Éva előadását. Ezt megelőzően megértettük, a koncertlátogató metálfanatikusnak semmivel sem kevésbé szent a kedvenceinek koncertje, mint egy vallásfanatikusnak a temploma. Erre dr. Fejes János mutatott rá, Mircea Eliade A szent és a profán művére, valamint T. H. Eriksen kultúrantropológus munkásságára támaszkodva. A metál és a performativitás szekciót Szabó Máté vezette. Pápai Zsolt bebizonyította, hogy az Iron Maiden-videókon keresztül filmes műveltséget is szerezhettek a rajongók. A zenekar annyi klasszikus képkockát felvonultatott korai videóiban, hogy a filmműveltség mindenkire ráragadhatott. Kocsis Eszter Angéla feltárta előttünk a bábművészet és a metál közötti kapcsolatot (Eddie – a Maiden kabalája, Slipknot-, Tool-videók), hogyan, miért, miként találkozik ez a látszólag két nagyon eltérőnek tűnő világ.

A következő szekcióba távoli földrészekre vezettek bennünket. Varga Máté szabadúszó újságíró Ázsiába kalauzolt Thrash for Justice előadásával. A pakisztáni metálszíntér túl kicsi ahhoz, hogy beszélni lehessen róla, de a Tabahi thrashzenekaron keresztül megláthattuk, mennyire abszurd körülmények között is születhet metál. Szilágyi Zsolt arról beszélt, miképp lett a HU zenekar Mongólia kulturális nagykövete, mennyire volt ehhez szükség arra, hogy megfelelőképpen házasítsák a nyugati zenét saját kulturális gyökereikkel. Kínának egy új oldalát ismertük meg Salát Gergely előadásából. Végre lehullott a lepel, Kínában nemcsak gyártják az olcsó hangszereket, hanem olykor játszanak is rajta, ugyanakkor igyekeznek beépíteni a saját tradicionális népi elemeket, ezzel remélve sajátos arculatot az igen nagyra duzzadó globális metálvilágban. Brazília és Cavalera nélkül csalódás lett volna ez a blokk. Szerencsénkre Urbán Bálint kivesézte nekünk a kapcsolatot a Soulfly első két lemeze, a dekolonizációs stratégia és Oswald de Andrade kiáltványa között, és egy egész jó kis történelemórát is kaptunk!

A konferencia utolsó blokkjában Fodor Péter, L. Varga Péter és Tófalvy Tamás tartott előadást. Mit szabad és mit nem a metálzenében, vannak-e sérthetetlen pillanatok, mit hagynak jóvá a rajongók, és mit nem. Joey Jordison pofátlan volt-e, amikor Lars Ulrichot helyettesítette, és saját stílusához igazította a szent és sérthetetlen Metallica dobtémáit? Ugyanakkor mennyire van bármi ilyennek jelentősége manapság, amikor a mesterséges intelligencia fél óra alatt átírja neked a komplett kedvenc Korn-lemezed Dupla Kávéba? Kissé más, mégis nagyon hasonló volt Tófalvy előadása, amelyben arról volt szó, létezhet-e zenei stílus úgy, hogy még az alapítók is tagadják, hogy a djent az egy műfaj. Hát, vannak ilyenek is, ebben a heavy metalban vagy rockzenében, ahol már lassan több az alműfaj, mint a rajongó (na jó, nem, de a jelenség megérdemel egy ekkora túlzást).

Befejezésképp belenézhettünk egy remélhetőleg mihamarabb napvilágot látó, Csihar Attiláról szóló riportfilmbe, amelyet Vágvölgyi B. András készít. Ebből a filmből kiderülhet az átlagos magyar polgár számára (ha megnézi), hogy nemzetközi szinten ki az ország legnépszerűbb énekese. Ugye, nem Kozsó, nem is Feró, közel sem Máté Péter (de még csak nem is az a latinóutánzat csávó azzal a borzasztó zenével, aki kétszer megtölti a Puskást), hanem Csihar Attila, a norvég Mayhem zenekar frontembere. Hosszú évekkel a mi „Bélánk” (Lugosi) után végre van valaki, a mi „Attilánk”, aki messze viszi az ország hírnevét, és van már egy Interdiszciplináris metálkonferenciánk is (a szomszédban), amitől végre úgy érezhetjük, egyre nyugatabban vagyunk (ha átjutunk a határon).

A rendezvény jól sikerült. Sok érdeklődő volt, és nem kizárólag akadémiai körökből. Az előadások érdekesek voltak, a helyszín is jó választás volt. Állítólag a szervezők sem számítottak ekkora érdeklődésre. Csaknem 80 beérkező munkából kellett kiválogatni 35 darabot, amit megvitattak. Ez is azt mutatja, nem kell nagyon izzadniuk a szervezőknek, hogy jövőre is megrendezzenek egy ilyen eseményt, mert munka van, érdeklődés van, metál volt, van, lesz.

A cikkben írt értelmezések az én értelmezéseim, ha valamit félreértettem, összekevertem, kitaláltam, átírtam, bocs minden kutatótól. Minden érdeklődő számára mindent tisztázhat az a kötet, amelyik a konferencia előadásaiból megjelenik. Az viszont igazán meglepő volt, hogy a rútság esztétikájáról a metálzene műfajban senki sem tartott előadást.