A kisgyerekek még ámulatba ejtő őszinteséggel válaszolnak minden kérdésre, meg se fordul a fejükben, hogy elhallgassanak valamit a szüleik elől. Aztán nőnek egy kicsit, és egykettőre rájönnek, hogy a „nem én voltam” sok szűkös helyzetből megmentheti őket, és elkezdenek titkolózni. „Anya, ne nézz be az ágy alá!” – mondják, merthogy oda rejtették az összefirkált meséskönyvet. Anya persze egyből benéz az ágy alá, a gyerek meg megtanulja, hogy ha titkot akar tartani, mélyen hallgasson a dologról, különben anya rájön, és még az is lehet, hogy nem fog repesni az örömtől.

Amikor elhagyjuk a kisgyerekkort, már kifejezetten szeretjük a titkokat. Szeretünk titkolózni, elrejteni a világ elől a kicsi dolgainkat, megtartani magunknak azt, ami csak ránk tartozik; ugyanakkor szeretjük megtudni a más titkát is, az ő kicsi dolga rettentő izgalmas, tiltott tudás, kell nekünk, és kész, hiszen ami ismeretlen, az mindig vonzó.

Hogy miért titkolózunk, az rengeteg okra vezethető vissza, de ha ezeket végiggondoljuk, nem sok helyre lukadhatunk ki: vagy azért titkolózunk, mert tartunk a várható következményektől, vagy azért, mert a titkaink révén többnek érezzük magunkat másoknál.

A következményektől való félelem sokféleképpen megnyilvánulhat. Lehet, hogy valami szégyenteljes tulajdonságunkat tárnánk föl, ha kimondanánk az igazságot, és attól félünk, hogy majd kinevetnek és megvetnek minket az emberek. Lehet ez a szégyen valódi, de lehet képzelt is: a megerőszakolt nők (és különösen a megerőszakolt férfiak!) között sokan vannak, akiknek eszük ágában sincs följelentést tenni, hiszen velük esett meg a szégyen, mindenki róluk beszél majd, ha az eset kitudódik. Azt se szívesen ismeri be senki, ha gyerekkorában verték, mert azt tanulta meg otthon, hogy ő a hibás. Megverték, megalázták – ez az élmény maradt meg benne, és azt hiszi, ha mások ezt megtudják, ugyanúgy szégyent érezne, mint gyerekként, mikor a nadrágszíj elől menekült.

Aki mégiscsak kitárulkozik (például a pszichológusnál, vagy azért, mert megivott egy üveg bort, és előtört belőle az őszinteség), az egykettőre rájön, hogy nem dől ettől össze a világ, és senki nem nézi őt sült bolondnak olyasmi miatt, amiért nem is ő a hibás. Szépen lassan megszűnik az élményhez kapcsolódó szégyen, már lehet róla beszélni, és föl is lehet dolgozni.

Lehet az is, hogy valóban szégyenkeznünk kell egyik-másik cselekedetünk miatt, és ezért igyekszünk annyira, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. Attól félünk, hogy biztosan csalódást okoznánk másoknak, ha kiderülne a szégyenteljes titok, hiszen még mi is csalódtunk önmagunkban.

Más titkainknak sokkal kézzelfoghatóbb következményei lehetnek, mint a társadalom általi megítéltetésünk: ilyenkor semmi szégyenteljes dolog nem történt, de valami miatt hátrányba kerülhetünk, ha kiderül az igazság. Ki vallaná be egy kormánypárti társaságban, hogy ő bizony az ellenzékre szavazott? Vagy az önéletrajzában, hogy cigány származású, esetleg hogy a legutóbbi munkahelyéről azért rúgták ki, mert rendszeresen részegen járt be dolgozni? Ugyanígy nem beszélünk arról sem, ha megcsalunk valakit (kinek hiányzik egy szakítás), vagy ha anyagi helyzetünk javítása érdekében adót csalunk. Vannak dolgok, amikkel jobb nem dicsekedni, különben rosszul járhatunk.

Előfordul az is, hogy nem is a saját titkainkat zárjuk magunkba, hanem valaki másét: a ránk bízott titok megtartása nagyrészt erkölcsi kérdés. Részben azért nem adjuk tovább ezeket, mert az illető komolyan megharagudhat ránk, vagy bajba kerülhet, és általában nem akarjuk rossz helyzetbe hozni azt a személyt, aki a bizalmába avatott minket. Másrészt, ha magunkat megbízhatónak tartjuk, nagyot csalódnánk, ha kifecsegnénk a titkot. Harmadszor pedig: néha bizony jólesik a közös barátra rávigyorogni: „Jaa, neked nem mondta el? Nekem bezzeg igen!” Azt már csak magunkban tesszük hozzá: „Azért, mert én jobb vagyok nálad.”

Ezzel el is érkeztünk a titkolózás másik kiváltó okához: szeretjük magunkat többnek érezni másoknál. Nincs ezzel semmi baj, ez egy természetes emberi tulajdonság, akármilyen bosszantó is. Bizonyos titkokat csak azért tartunk meg, mert másokat egész egyszerűen nem tartunk arra érdemesnek, hogy megosszuk őket velük. Ilyen titkokat találhatunk az élet minden területén: sok vallásban az isteneknek titkos nevük van, amiről csak a kiválasztottak tudhatnak, a bűvészek pedig esküsznek rá, hogy a közönség csak addig ámuldozik, amíg nem ismeri a trükköt (ami engem illet, mellényúltak: az előadás összeállításához szükséges tudás engem sokkal inkább lenyűgöz, mint a fiatal lánykák kettéfűrészelése).

Ezeknek a titkoknak köszönhetőek az összeesküvés-elméletek is: nem is járt senki a Holdon, ufót fogtak Roswellben, ja, és a kvantumfizikai eredmények igazolják Isten létét, csak ezt titkolja a kormány az emberek elől, mert így könnyebb rajtunk uralkodni.

Máris elérkeztünk a kulcsszóhoz: uralkodni. Ezt akarja az a személy (vagy csoport, közösség), aki (amely) bizonyos információ birtokába jut, majd azt másoknak nem adja ki. Hatalmat akar. Na, nehogy már bárki tisztában legyen Isten titkos nevével, és imádkozni tudjon hozzá! Az adott titkokat úgysem tudná senki megérteni (állítólag Einstein is bajban volt, mikor rájött, hogy az újonnan fölállított relativitáselméletét még el is kell magyaráznia valahogy az embereknek), vagy rosszra használnák (ami odáig fajulna, hogy kihal az egész társadalom, pont ez történt Atlantisszal is, ugye). Még szerencse, hogy mi, a titok őrzői, nemesebbek és bölcsebbek vagyunk annál, mint hogy úgy viselkedjünk, ahogy ezt rajtunk kívül mindenki más tenné, és velük ellentétben mi az emberiség épülésére használjuk a birtokunkba jutott nagyon titkos istenneveket. A legfontosabb az uralkodás: mert a tudás hatalom, de csak akkor, ha más nem rendelkezik ugyanezzel a tudással.

Még egy oka lehet annak, hogy valaki nem köti mások orrára ügyes-bajos dolgait: egyszerűen eszébe sem jut, hogy ezek iránt bárki őszinte érdeklődést mutathat. Bár ez nem kifejezetten titkolózás, mégis érdemes megemlíteni. Ezeknek az embereknek többnyire elég alacsony az önértékelésük, így azt hiszik, nem kíváncsi rájuk senki.

Bármi legyen is az oka annak, hogy titkolózunk, végső soron azért csináljuk, hogy megvédjük magunkat: akár anyánk kitörő haragjától az összefirkált meséskönyv láttán, akár a felelősségre vonástól, ha hibáztunk, akár az önbecsülésünkre mért esetleges csapástól, amit például az jelentene, ha nem sikerülne valahogy kieszközölünk, hogy másoknál egy egészen picit följebbvalónak érezzük magunkat.

Képgaléria: