A hatvanhét éves David Bowie köszöntése, avagy egy történet az álommanóról

Csak képzeljük el, hogy George Underwood, ez a bromley-i (ma már az úgynevezett Nagy-London része) pelyhes állú srác megállítja az iskola folyosóján Pontius Pilátust, és egy olyat bemos neki, hogy az kis híján belevakul.

„A szólistáknak az a nagy bajuk, hogy sohasem oszlathatják fel magukat” – mondta egyszer régen David Robert Jones, ismertebb nevén David Bowie, s ezzel bebocsátást nyert az örök érvényű aranyköpések lexikonába. Az énekes, aki filmes ambícióit kiteljesítve, sűrű kézmosások közepette Pontius Pilátus szerepét alakította a Krisztus utolsó megkísértése című, kiváló Martin Scorsese-filmben, január 8-án ünnepelte hatvanhetedik születésnapját. Lassan kiöregedne tán a rock és a pop nagy nemzedéke? No persze erre senki se vegyen mérget – ugyanis nem volna szabad elhamarkodni az ilyesmit –, már csak azért sem, mert hosszú-hosszú pályafutásuk során annyi és annyi színt és változékonyságot, újabbnál újabb arcokat és jellemvonásokat mutattak fel ezek a művészek, hogy sohasem lehetünk biztosak abban: nem egy még újabb megújulásra hangolódnak-e rá éppen. David Bowie esetében pedig ez különösen igaz.

Mint sok-sok életrajzi feljegyzésből tudjuk, a gyermek David nagy álma az volt, hogy egyszer majd Little Richard zenekarában szaxofonozhasson. Talán ezért, talán inkább csak szülői ráhatásra kezdetben tehát szaxofonleckéket vett. S talán minden így is marad, illetve ebben az irányban halad tovább, ha nincs egy furcsa véletlen, amikor sürgősen ki kellett segíteni egy énekes nélkül maradt bandát. David lett a szögről lényegében csak véletlenszerűen leakasztott beugró – és bevált! Annyira bevált, hogy hamarosan több együttest is váltott. De már ekkor is gyakorolt a későbbi elszólására, aranyköpésére, hiszen vagy ő maga oszlatta fel ezeket a zenekarokat, vagy kilépett, távozott a csapatból. Ha megfigyeljük a későbbi pályafutását, azt kell mondanunk, hogy nincs is ebben semmi érthetetlen, semmi kirívó, hiszen egy ilyen egyedülálló tehetség, egy ilyen önálló és akkor még az egyéni érvényesülés útját kereső alkat nehezen fér meg egyfajta „csapatszellemben”, mindig az élre tör, vagy legalábbis az élre kerül az egyéniségével. Amihez meg egy bizonyos szint után már a társak nem tudnak, és nem is mindig akarnak alkalmazkodni. Hozhatja hát, sőt „be is teheti a közösbe” a legjobb, a legkonstruktívabb, a legfrappánsabb ötleteket, a karakterével mégis kilóg a „csapatszellemből”.

George Underwood ökle

Előre szólok, hogy David Bowie-ról én csak jó dolgokat fogok mondani, szuperlatívuszokban beszélek róla, még ha azok közé a zenészek közé is tartozik, akik soha nem küzdötték fel magukat a kedvenceim közé. Kevés kivétellel szinte mindig olyan műfajokban mozgott, amelyek a rajongásom tárgyát képezték, sőt mindig szívesen is hallgattam a zenéjét, de legfeljebb csak rádióban, tévében vagy vendégségben, házibulikon, másoknál, s otthon bizony soha fel nem tettem volna. Mindig elismertem, hogy kiváló zenész, aki nagyszerű dalokat ír, „jó zenét csinál”, s mint ilyet tisztelem és szeretem, de… Mindig ott van az a fránya DE!

De az ő világa nem az én világom. Egyszerűen csak ennyi. Ebben mérhető a köztünk lévő távolság. Tisztelem és becsülöm tehát a művészetét, a zenei sokoldalúságát – sőt a koncertjén a dalok egy részének szövegét fejből is énekeltem –, de ez nem az én világom, ennyi. Nem kapcsolom ki a tévét, nem csavarom el a rádiót, ha az ő zenéje szólal meg, dehogyis!, de nem is állítom be a YouTube-on a végtelenített lejátszási listát a nevével.

Egy, még a korai, a pályakezdéséhez vagy inkább a pályakezdése előtti időkhöz köthető iskolai történet kering világszerte Bowie-ról (aztán meg vagy igaz, vagy nem…), miszerint 1962 tavaszán, vagyis zsenge tizenöt esztendős korában a suli folyosóján összeverekedett – természetesen egy lány miatt – egy bizonyos George Underwood nevű fiúval. S hát utóbbi bizonyult erősebbnek… David súlyos szemsérülést szenvedett, nyolc hónapra ki is maradt az iskolából, több műtétet hajtottak végre rajta, de még így is fennállt a veszély, hogy fél szemére megvakul. A látását végül megmentették orvosai, de a bal pupillája egy kicsivel tágabb maradt, mint a másik szemén. George Underwood ökle alapos munkát végzett…

Ügyes kezű srác volt – mondhatnánk némi gúnnyal. S erre bizony Bowie is ráérezhetett a nyolc hónapnyi lábadozás ideje alatt, később ugyanis Underwood tervezte az énekes korai lemezeinek borítóit. Fontos munkát végzett hát ugyanazzal a kezével, amelyikkel kissrácként kis híján megvakította munkaadóját.

A rock kaméleonja

„Talán egyszer akad majd rockfilológus, aki összeszámolja és rendszerbe szedi DAVID BOWIE elnevezéseit, címkéit, a neve mellé biggyesztett jelzőit. Mi az egyszerűség kedvéért csak nevezzük az ezerarcú sztárt a »rock kaméleonjának«. Sokak szerint a hetvenes-nyolcvanas évek legfontosabb rockszemélyisége ő, akit nemcsak az art-rock, a punk képviselői vallanak »ősüknek«, de aki személyiségében, előadásmódjában a mai látványcentrikus, színház felé közeledő vagy videóra képzelt rock előfutárának is tekinthető. Nemcsak énekesként, de színpadi és filmszínészként, festőként, íróként is jelentős egyéniség. 1986-ban Labirintus című zenés, »felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szóló« mesefilmjét játszották a mozikban. Bowie helyét, elismertségét érzékelteti, hogy Jim Henson (Muppet-show) és George Lucas (Csillagok háborúja) választotta partneréül” – a Rock ’86 című kiadványban jelent meg ez a kis ismertető az igencsak sokoldalú énekesről. A csaknem százkilencven oldalas, nagy formátumú, vaskos kötet a korabeli Ifjúsági Rendező Iroda kiadványa volt, s mint a kiadványhoz mellékelt Beköszöntőjükben írták is: „Rock ’86 címmel új típusú könyv jelenik meg az Ifjúsági Rendező Iroda kiadványai sorában. Mint a címe is utal rá, nem a teljességre törekedve, de megpróbál átfogó képet adni az elmúlt év popzenei eseményeiről, jelenségeiről, bemutat sztárokat, bepillantást nyújt a műfaj kulisszái mögé. Igyekszik tehát – a külföldi és hazai forrásokat is felhasználva – nemcsak szórakoztató, de hasznos olvasmányt is nyújtani” – ennek, a teljesség igényét mellőző átfogó képnek volt hát a része David Bowie is, amikor ezt a rövid ismertetőt összeállították róla. Majd így folytatták: „Mint a tartalomjegyzékből is látható, a Rock ’86 a múlt év közönségkedvenceinek bemutatása mellett a »relikviaként« emlegetett jelenségeket tárgyalja részletesebben. 1986-ban itthon is, külföldön is új divattrendek híján sok szó esett az ötvenes-hatvanas, sőt már a hetvenes évekről is. Beatkultúra és hippik, Beatles és Woodstock, Sex Pistols és a diszkóbirodalom egyaránt gyakori beszédtéma volt, évfordulókra emlékeztünk, nálunk pedig hosszabb vita is kibontakozott a Nagy generáció című film bemutatása után. A Rock ’86 a régi emlékeket felelevenítve megpróbál az újdonságok mellett ezekről a rocktörténeti eseményekről is átfogó képet nyújtani.

Kevesellheti az olvasó, amit a magyar popzenéről írtunk. Szerkesztőségünk úgy gondolta, hogy 1986 olyan átmeneti év volt a rock történetében, amikor már és még kevés olyan esemény történt, amiről érdemben tudósíthatnánk. Éppen ezért az emlékezések mellett megpróbáltunk egy rockkörképet összeállítani, s nagyobb figyelmet szenteltünk a jövőt jelentő utánpótlásnak. Reméljük, kiadványunk, amelyet gazdag képanyaggal és 16 poszterrel is színesítettünk, elnyeri majd az olvasók tetszését. Amennyiben a Rock ’86 bemutatkozó ötlete sikert arat, ígérjük, a folytatás sem marad el.” Az Ifjúsági Rendező Iroda pedig abban az időszakban, a Kádár-kori Magyarországon a híres-hírhedt Országos Rendező Iroda (ORI) „kistestvére”, „leányvállalata”, „tojáskeltetője” volt. Az 1958-ban alapított ORI egy állami monopólium jellegű „cég”, vagyis hivatalos formájában szervezet volt a Kádár-rendszerben, amelyik a könnyűzenéért és a belföldi koncertszervezésért felelt. Vagyis az ORI szervezte a koncerteket, a „cég” folyósította a zenészfizetéseket, így hát ennek a szervezetnek a hatáskörébe tartozott a könnyűzene cenzúrázása – ami az elsődleges feladata volt. És ugye, a Kádár-korban százszázalékos volt a foglalkoztatottság, a korabeli Magyarországon nem létezett a munkanélküliség… De nehogy már ezt komolyan vegye bárki is! Egy művileg, felsőbb utasításra kialakított és működtetett rendszer volt ez, satöbbi… No de! Épp ennek köszönhetően történhetett meg, hogy ismert focistáknak például olyan üzemek pecsétje díszelgett a munkakönyvében, amelyeknek kapuján soha be nem tették a lábukat, illetve a kor ismert és futtatott magyar zenészei például az Ifjúsági Rendező Irodánál álltak alkalmazásban, és nem, nem tiszteletdíjat kaptak a lemezeikért, és nem, nem gázsit kaptak a koncertjeikért – hanem a „cég” folyósította fizetésüket, mintha havi bér lenne. No de ennek már vajmi kevés köze van a születésnapos Bowie-hoz, csak azért meséltem egy kitérőben erről is, mert épp az ő régi kiadványukban futottam bele most a brit énekesről szóló kis feljegyzésbe. De már megyünk is tovább…

Fegyelmezés a tájfutóversenyen

Annál is inkább, mert Bowie-val kapcsolatban személyes élményem is van…

S nem is tegnap történt már ez sem (nagy szerencse, hogy én, akárcsak az antik görögök, akik az idő múlását olümpiászokban tették, az öregedést Szigetben mérem…), hanem az 1997-es Pepsi Szigeten (mert akkoriban még az volt a neve; 1997. augusztus 14–20.), amikor bizony David Robert Jones urat nagyszerűen megtanítottuk arra, hogy bizony a legkiválóbb koncertet is ott lehet hagyni. Feltételezem, ezt megjegyezte magának…

David Bowie szigetes fellépése máig legenda, kiváló buli volt, ezt bármikor elismerem, olyan, amely nem hagyott túl sok kívánnivalót maga után, nagyszerű élmény volt jelen lenni, s még manapság is rendre felemlegetik, visszasírják a zenei szakemberek. De hát Gerendai Károly, a fesztivál alapítója-főszervezője, mindenese és legfőbb megmondóembere már régen megfogalmazta a szentenciát, miszerint „a Sziget nem tájfutóverseny”, vagyis nem lehet mindenhova odaérni. Több száz program zajlik – s van talán belőlük akár ezernyi is – egész héten át, így vannak bizony egy időben is olyanok, amelyekre egyaránt kíváncsiak lennénk. Döntéskényszerbe hozzák hát a szervezők a közönséget… Ezért történhetett meg, hogy annak minden erénye és előnyössége ellenére is levonultunk a nézőtérről David Bowie szigetes koncertjén. S mondtuk is, hogy no most aztán jól megfegyelmeztük az énekest, most aztán egy életre megtanulja, hogy a legjobb, legnagyszerűbb buliját is ott lehet hagyni. Érdemes azonban előkotorni a fiókok mélyéről a korabeli Pesti Estet, vagyis a hivatalos műsorfüzetet, hogy visszakeressük, milyen párhuzamos, milyen konkurens programra siettünk el akkor…

Talán valaki az utunkat állhatta volna. Elénk ugorhatott volna tán egy erélyes arcú George Underwood, ökölbe szorított kezét fenyegetően rázva felénk. Elénk ugorhatott volna ez a pelyhes állú kis suhanc, aki annak idején az iskola folyosóján még a későbbi Pontius Pilátust is úgy megfegyelmezte, hogy csaknem a látását is elveszítette. De ahogyan – a teljes hitelességgel sohasem bizonyított és nem is igazolt, tehát csak fenntartásokkal fogadható – népszerű legenda szerint immár a Szentföldtől igencsak távoli Galliában, száműzetésben, az idős Pontius Pilátus is megtért a keresztény hitre, úgy néhány évvel az iskolai bunyó után George Underwood is megtért áldozatához, hogy borítókat tervezzen első lemezeihez. Fontosabb dolga akadt hát, nem állta az utunkat, és nem rázta fenyegetően az öklét. Hiszen a Szigeten tartózkodtunk épp, ez a fesztivál pedig – ugyancsak sok más erénye mellett – elsősorban a toleranciáról, a sokszínűségéről és látogatóinak béketűréséről híres. Legfeljebb csak évente egyszer dördül el a tájfutóverseny startlövése, de ilyenkor az is kifejezetten békés jelenség…

S ugyanebben a békességben koccintunk most nemes nedveket töltve a poharunkba a születésnapos, hatvanhét esztendős David Bowie egészségére. Nemcsak a rajongóival, hanem a tisztelőivel is, hiszen ez a második tábor a százharminchatmillió világszerte eladott lemeze ellenére mégiscsak jelentősen népesebb. Isten éltesse sokáig!

Képgaléria: