Győzni kell. Úgy van fölépítve a társadalmunk, hogy aki nem elég ügyes, okos, bátor, de különösen nem elég szép, az máris vesztes, akit vagy lelkiismeret-furdalás nélkül el kell tiporni, vagy (ahogy az egy érzékeny, huszonegyedik századi, fölvilágosult értelmiségitől elvárható) ki kell gyógyítani a vesztességéből, hogy ő is győztes lehessen. Mert mi, huszonegyedik századi, fölvilágosult értelmiségiek bizony úgyis jobban tudjuk, mi a jó neki, mint ő maga. Elvégre mi, akik az interneten bújjuk a pszichológiával foglalkozó oldalakat, esetleg volt is pár ilyesmi témájú vizsgánk az egyetemen (netán még diplomát is a lélekbúvárkodásból szereztünk), sokkal jobban értünk az ő lelkének rejtelmeihez, mint a szerencsétlen félnótás.

Mert mi szebbek vagyunk. Ja, hogy a szépség relatív? Az mindegy. Akkor is nekünk kell a legszebbnek lenni, bármi áron. Lehet hangzatosan hirdetni, hogy a kövér nők is szépek, de amíg a címlaplányok és a pornósztárok elnyomó többsége karcsú és narancsbőrmentes, és amíg az önbecsülésükkel küzdő túlsúlyos kamasz lányokkal nem akarnak járni a fiúk (na ne már, kiröhögnék a haverok!), addig ezt úgyse nagyon hiszi el senki.

Okosabbak is vagyunk. Persze tanulmányok milliói mutattak már rá, hogy az intelligencia majdhogynem lényegtelen tényező az életben való boldogulásban, és ezzel együtt jár, hogy a színötösök semmivel sem jobbak a kettesekkel bukdácsolóknál, meg a jogászoknak sincs mire büszkének lenniük mondjuk a könyvtárosokkal szemben. A könyvtáros munkája tán nem fontos? Vagy az utcaseprőé? Ettől függetlenül azért sokan vannak olyanok, akik vért izzadnak, hogy az áhított szakon tanulhassanak – csak hogy aztán örök életükben az legyen a munkájuk, amit nem is szeretnek igazán.

De ők legalább jól keresnek, nagy a társadalmi megbecsültségük! Ebben van valami; egy takarítónak a fizetése is, a megbecsültsége is messze alulmarad a nemzetközi kapcsolatok elkötelezett építőjéhez képest. Ez azért érdekes, mert én például inkább választanám, hogy épüljenek le a nemzetközi kapcsolatok, mint hogy piszkos házban éljek csak azért, mert nem jut időm takarítani. (Persze lehet, hogy csak én nem értek hozzá, vagy nem látom a lényeget, ez esetben ti győztetek, gratulálok.)

Na de nemcsak a munka világában kell győzedelmeskednünk, hiszen az életünk másik nagy részét a család teszi ki. Íme a recept: keress valakit, aki hajlandó téged elvenni (természetesen templomban esküdjetek, akkor is, ha ateisták vagytok, mert az szebb, mint a városháza, és nagyobb a csinnadratta is), aztán csináljatok egy vagy két gyereket. Utána váljatok el, vagy legalább keressetek szeretőt, különben még megszólnak titeket, hogy ni, ezek nem illeszkednek eléggé a társadalmi normákba, tíz év után még mindig szerelmesek egymásba!

Persze nem az a baj, ha valaki jó párkapcsolatra, jó munkára vágyik. Vannak orvosok, akik szeretik a munkájukkal járó felelősséget, jól kijönnek a betegekkel, és jól is dolgoznak. Vannak, akik tényleg arra vágynak, hogy válóperes ügyvédként segítsenek a párnak megtalálni a legjobb megoldást a gyerekek elhelyezését illetően. És vannak olyanok is, akiknek az a szívük vágya, hogy manikűrösök legyenek, vagy háztáji gazdálkodással keressék meg a kenyerüket – még akkor is, ha megvolna az eszük és a kitartásuk a legnevesebb egyetemekhez is.

A baj inkább az, amikor valaki nem azért választja a tehénfejést, mert szereti, hanem mert a tanárai a fejébe verték, hogy semmire nem való, és semmire nem fogja vinni az életben. Vagy mert a szülei azt mondták. Amikor azért lesz orvos, mert a hálapénzből jól meg lehet élni. Vagy mert a szülei azt mondták. Amikor azért megy férjhez, mert a huszonévesek ezt teszik, ha szerelmesek. Vagy mert terhes a lány. Vagy mert az ügyvédi magánpraxis mellett jól mutat egy piros Ferrari, egy elegáns nyakkendő meg egy csinos feleség.

A modern társadalom olyan embereket termel, akik a legjobbak akarnak lenni. A dolog már ott elkezdődik, amikor a gyerek oviba indul: elég szépen rajzol, elég jól beilleszkedik? Ha nem, akkor nosza, fejlesszük! Az iskolában még rosszabb a helyzet: üljön a fenekén szótlanul, kapjon sok ötöst (elvégre ennek örül a tanító néni is meg a szülők is), később járjon versenyekre (akkor is, ha nem akar), és ha lehet, nyerje is meg őket. A tanár, aki csak a leggyorsabb futóknak ad ötöst a futóversenyen, arra biztat, hogy legyél te a legjobb még azon az áron is, hogy másokat ezzel eltiporsz. Adott esetben még a csapatjátékok is arra ösztönözhetnek, hogy bármi áron győzzünk. Nagy különbség van azok között, akik a játék öröméért játszanak, és azok között, akik a versengést szeretik. Utóbbiak szoktak előszeretettel dühöngeni a nem megfelelő helyezés miatt.

Így valahogy alakul ki a versengő, mindenáron győzni akaró fölnőttek világa. Furcsa dolog ez, hiszen miért is ne elégedhetnénk meg azzal, hogy elég jók vagyunk, miért kell még annál is jobbnak lennünk? Nem kell mélyre ásni ahhoz, hogy fölboruljon a „győzni kell” logikája. Ha valaki úgy él, ahogy szeretne, és olyan dolgokkal, személyekkel és eseményekkel veszi körbe magát, akik/amelyek neki örömöt szereznek, az az ember nem lehet, hogy akkor is győzött, ha már rég kiszállt a versengésből? Az ő titka csak annyi, hogy ha sebész akar lenni, akkor az lesz, ha pedig eladó, akkor meg az. Ha tanyán akar élni, akkor ott próbálja föltalálni magát, ha nagyvárosban, akkor meg ott. Ha feleséget és szerető családot akar, akkor megnősül, ha pedig nem akar ekkora kötöttséget, akkor ehelyett inkább tart tíz szeretőt.

Akiket a versengés és a győzni akarás az átlagosnál is jobban átjárt, azok nem elégednek meg ezzel az érveléssel, hiszen a boldogsághoz nyaralás, kényelmes élet és anyagi biztonság kell, ezekhez pénz, a pénzhez jól fizető munkahely, ahhoz meg egyetemi diploma, elvégre a mai világban diploma nélkül semmire sem lehet vinni. Csakhogy ez az elképzelés téves, és most tekintsünk el attól, hogy a mai világban tulajdonképpen diplomával se nagyon lehet vinni semmire. A boldogsághoz egyetlenegy dolog kell: nem a siker, nem a teljesítmény, hanem egyszerűen csak az, hogy az ember azt tegye, amit csak szeretne. Nem azt, ami az elvárás vagy a helyes lépés lenne, hanem azt, amit szívvel-lélekkel tud csinálni. Ehhez pedig semmiben sem kell a legjobbnak lennünk, és ha le is kell győznünk valamit vagy valakit, az sosem a másik ember, hanem a saját magunkban rejtőző túlzott elvárások, hamis képzetek és megfelelni vágyás.

Képgaléria: