A zentai színészek topolyai bemutatkozása

Nem csak szerelmeseknek kínálta Bálint-napi programját a topolyai művelődési otthon. Valóban, Molière A fösvény című klasszikusa nem kifejezetten romantikus alkotás. Habár fontos a szerelmi szál, csupán alapot ad a fergeteges vígjátéknak. Sokan a romantikus összebújás helyett inkább egy esélyt adtak a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásának. Akik párban érkeztek, azoknak is remek választás volt, hiszen ez a könnyed darab meglapozta a hangulatot az est további részéhez. Akit pedig még a víz is kiver a Valentin-naptól, annak remek ötlet szembeköpni ezt az erőltetett kereskedelmi ünnepet, mondjuk kétórányi tömény nevetéssel.

Siralmas irodalmi és színházi műveltségem ellenére nagy várakozással tekintettem az előadás elé. Az általam igen kedvelt Puzsér Róbert A hét mesterlövésze című rádiós műsorában hosszasan értekezett a francia humorról, aminek megalapozója Molière. Ez a típusú vígjáték helyzetkomikumon alapul. A főleg nagypolgári környezetben játszódó történet alaphelyzete a különböző gazdasági és társadalmi rétegek konfliktusai, elengedhetetlen a szerelmi szál, a történet elindítója pedig a félreértés, elcserélt táskák és hasonló banalitások. A francia komédiák nagyon jól leképezik a zárt közösségek dinamikáját, a pletyka, egymás elleni áskálódás, elfojtott és feltörő érzelmek bonyolult történeteket eredményeznek. Mindezt azonban rendkívül vicces, széles gesztusokkal operáló szereplők játsszák el, akik általában csetlenek-botlanak a színpadon. Jól ismerhető ez a francia tévéfilmekből is, erre épült Louis de Funès karaktere, de még a kommersz Taxi trilógiában is feltűnnek ezek a motívumok.

A Fösvény Molière mester egyik legismertebb és legkedveltebb darabja. Harpagon, a gazdag polgár a fukarság megtestesítője, amit szegényes öltözetével is hangsúlyoz. A pénzhez és takarékossághoz való beteges viszonya éles ellentétben áll az őt körülvevő bohém, a külsőségekben tobzódó párizsi valósággal. Gyermekeivel való viszonya meglehetősen hűvös, hiszen bennük csak a vagyonának eltékozlóit látja. Úgy szeretné ezt megoldani, hogy fiának egy gazdag özvegyasszonyt, lányának pedig a jómódú, ám éltes Anselme urat szemeli ki. Igen ám, de a fiataloknak más terveik vannak, fia, Cléante a szépséges, ám szegény Mariannát szereti, lánya, Élise pedig Valért, aki Harpagon titkárjaként próbál a bizalmába férkőzni, ellensúlyozandó szegénységét. Ez már megadja az alapszituációt, ám Harpagon is szemet vetett Mariane-ra, ami teljesen összekuszálja a szálakat, mindehhez jön még minden lében kanál szolga, házasságközvetítő matróna, hibbant rendőrnyomozó, eltűnt aranytallérok, lejárt adósság, kínos lánykérés, rengeteg keverés-kavarás és egy csavaros befejezés, szóval minden adott egy fergeteges komédiához.

Nagy vonalakban ez az alapmű: de mit hozott ki belőle a fiatal zentai társulat? Ha a másodpercekre jutó kacajszámból vonnánk átlagot, szép eredmény jönne ki, hiszen a közhely szerint a közönség szava – ez esetben nevetése – a döntő. A nézők kitettek magukért, zsúfolásig megtelt a topolyai színházterem, miután a későn érkezők is elhelyezkedtek, tömött nézőtér tekintett a színpadra. A színpadra, ahol a hátteret egy ajtókkal felszerelt spanyolfal alkotta, a díszletet pedig egy váza és pár szék, ahová gyakran lehuppantak a szereplők egy érzelmi kitörés, avagy pofán csapó meglepetés után. Ezekből az elején még kevés volt, kissé vontatottan kezdődött az előadás, a sokféle szereplő és kusza történet bemutatása időt igényelt, és hát valljuk be, a színházhoz nem szokott szememnek szokni kellett az élő szereplős előadást, a barokk kosztümöket, a barokkos, túláradó szerepformálást és a barokk kori problémákat. A műfaj sajátsága, hogy a szálak kuszálódásával együtt pörög fel a történet, s ekkor teljesedik ki a már említett helyzetkomikum, ami jó esetben végig fenntartja a megfelelő ritmust és hangulatot. Ehhez persze szükség volt a szereplők játékára, akik igyekeztek a legtöbbet kihozni a rájuk bízott karakterekből. Az Élise-t játszó Lőrinc Tímea remekül alakította a szerelmes kis fruskát, aki tökéletesen visszaadja az ártatlanságnak álcázott gyermeki önzőségű kamaszt. A függetlenséget és a felnőttséget a szerelemben és elképzelt érzésekben megélő gyermeklány örök képét, aki szinte ösztönszerűen használja azokat a képességeket, melyek a jövőben egy elhízott asszonyság és egy pipogya férj képét vetítik előre. Valér (Nešić Máté), bár furfangos hősszerelmesnek hiszi magát, mégis szánalmasan őrlődik szerelme és Harpagon között.

Különbözik ettől a Nagyabonyi Emese által alakított Marianna. Őt az özvegy anyja nevelte, szomorúság, beletörődöttség érződik rajta. Ő nem ért a férfiakhoz, ő azt tanulta, hogy férjhez kell menni bármilyen áron, ezért beleegyezik a Harpagonnal való házasságba. Habár a bágyadt szépség szenvedélyessé válik, mikor megtudja, hogy Cléante megszökteti, de nem lehetünk biztosak abban, hogy maradéktalanul odavan szerelméért. Valóban, a Kucsov Borisz által játszott Cléante nem az a klasszikus hősszerelemes. Valljuk be, jellemtelen figura, látszólag szenved apja zsarnokságától és fösvénységétől, de nem alaptalanul. Nem titkolja, hogy szeret nagy lábon élni, szépen öltözni, és kártyadósságok is szóba kerülnek. Üzletről nem sokat beszél, drága ajándékokról annál többet, olyan kis ficsúr ő, aki természetesnek veszi apja pénzét, eredetét sem ismerve, adódik is ebből bonyodalom. Az esze sem túl sok, hiszen gyakorlatilag függ szolgája leleményességétől és támogatásától.

Az előadásban több inasból egy karaktert gyúrtak, így Virág György egy személyben Jakab, az inas, a kocsis és a szakács. A KMV Csiga Jóskájaként is ismert színész ebben a szerepben bőven kiélheti magát. Amíg a főszereplőknek minden villanásuk ellenére egy határozott (meglehetősen hisztérikus) karaktert kell alakítani, addig ez a remek mellékszereplő gátlástalanul komédiázhat, folyamatosan kiszól a történetből, csetlik-botlik. Józan paraszti eszével éles kontrasztban áll az urak zárt világával, és természetesen ahol tudja, manipulálja is őket. Hasonló karakter Fruzsina, a házasságközvetítő, akinek szerepében László Judit talán a legemlékezetesebb jelenetet játssza. A minden hájjal megkent, túlélni akaró „nőstény” hatalmas paródiáját láthatjuk. Aki a Harpagonnál aprópénzért doromboló kiscica szerepéből az érzelmi skála teljes metszetét bemutatva pár perc múlva már boszorkányi bájjal kevergeti az ördögi terveit és ragadja meg a helyzetet. És Harpagont is, szó szerint, hiszen Fruzsinában túlteng az erotika, ami felszínre is kerül, leginkább félreérthetetlen mozdulatok formájában. (Ez nem volt szerencsés, hiszen a közönség nagy részét a zentagunarasi általános iskola diákjai alkották, bár vihorászásukból úgy tűnt, hogy tévedtek már tiltott csatornára.) Ezek után már csak ráadás volt a Rutonić Róbert alakította csendbiztos, aki dadogásával, kinézetével és esetlen „nyomozásával” egy tömény poénbombaként kínozta a rekeszizmokat.

Hálás szerepek voltak ezek, nem úgy a címszereplő Harpagoné. Nos, maga a karakter nagyon kilóg a környezetéből. Nem egy könnyed figura, hanem egy zárkózott, frusztrációkkal és beteges hajlamokkal terhelt, bonyolult személy, amit lehetetlen apró grimaszokkal feloldani. A legnehezebb feladat ezért Dévai Zoltánra hárult. Habár Papp Arnold is idős karaktert – Anselme urat – játszik, mégis

könnyebb dolga van, hiszen ő egy jó szándékú és vidám öregúr. Ezzel szemben Harpagon az ellenhős, az a tengely, amely körül forog a történet, ezért éles ellentétben kell állnia a többi szereplővel. Dévai Zoltán azonban sikeresen megoldotta a helyzetet. Nem játssza ugyanis túl! Ez a minimalista játék teret enged a többi harsányabb karakternek, a cselekményt viszont gördülékenyen segíti elő. Ahhoz, hogy ebből a szerepből előhozza, amit lehet, érni, idősödni kell. Az általa életre keltett kákabélű, cinikus és sótlan fösvény pedig messze jobb, mint ha átcsúszott volna egy félreértelmezhető erőlködésbe.

Egy klasszikus darabnál mindig érdeklődéssel figyeli az ember, vajon mik azok az elemek, amiket az aktuális előadás tesz hozzá. Igaz, hogy más feldolgozást nem láttam, de a végén előadott zenés betét biztosan nem volt része az eredetinek. Ebben a jelenetben a szereplők a lehető legkülönbözőbb slágerek és zenestílusok felhasználásával adják elő a történet lezárásának tekinthető cselekménysort. Meglepő volt ez a számomra filmekből ismert megoldás, de pont ezért élveztem is.

A fösvény, ha úgy tetszik, örök érvényű, általános emberi karaktereket és sablonos helyzeteket tárgyal, melyekkel bárki bármikor találkozhat, koroktól és rendszerektől függetlenül. Viszont nincs benne katarzisszerű feloldás, ami a görög drámákra jellemző. Ez csupán egy habkönnyű reflektálás ránk, emberekre, mikor kinevetjük magunkat. Éppen ezért A fösvényhez nem kell hozzátenni, nem kell újraértelmezni, A fösvényt játszani kell, játszani és bohóckodni, úgy, hogy a közönség könnyes szemmel nevessen. Én nevettem!

Képgaléria: