2014. április 21. Budapest, Dürer-kert.
Húsvét másnapjára való tekintettel ezen a fesztiválnak is beillő koncertmaratonon a nőké volt a főszerep. Egy kivételével olyan bandákat kísérhetett figyelemmel a nagyérdemű, amelyekben nők is szerepelnek (leginkább énekesi rangban). A két színpadon összesen tizennyolc együttes koncertje volt tervezve, ami a Sinful Era (tagcsere) és a Noa Rock (betegség) elmaradása miatt tizenhatra csökkent, és némi változást hozott a programba.
Kapunyitás 14.30. A nemzetközi vonat 15.00-kor fut be a Keleti pályaudvarra. Így mire a helyszínre értünk (+ jegyvásárlás, csomagmegőrző), a pécsi Leecher zenekar koncertjének már csak a végét láthattuk. Persze így sem kellett csalódnunk, épp a System of a Down zenekar Toxicity című szerzeményét adták elő három csellóval és női énekkel. A hatás lenyűgöző volt, a hideg csak háromszor rázott ki közben, tehát nem vészes… Az ének nagyon passzolt, habár egy kis idegességet éreztem ki Anett hangjában, egy kicsivel több bátorság nem ártott volna, persze délután negyed négy körül még senki sem kérheti ezt számon rajta. Utolsó numeraként pedig egy saját szám következett Payback címmel (ezen a ponton irány a YouTube). A közönség lassan gyülekezett, ekkor még eléggé élettelennek bizonyult, de ez nem a zenekaron múlott. (Megéri rájuk keresni.)
A nagyszínpad következő fellépője a német Beyond the Bridge nevű formáció volt. Profi hangzással, precizitással és egy magyar taggal, aki egész idő alatt a többieket szurkálta magyarul, a közönség nagy-nagy örömére. Első pillantásra fiúbandának tűntek, de a harmadik számnál megjelent a belga Maggy Luyten, aki mindent elkövetett a jó hangulat érdekében, ám az eredmény ezúttal is elmaradt. Korán volt még, na… A gyenge sikoltások, üvöltések, bekiabálások azonban már előremutattak, és mindenki érezte, hogy az este további része nem lesz ilyen langyos.
A német zenekart a 2011-ben alakult Sorronia követte. A Facebook-profiljuk meghatározása szerint symphonic gothic metalt játszó banda ötkor kezdődő koncertje alatt már megfigyelhető volt a nézők számának emelkedése. És igen, még mindig csak nézőkről beszélhetünk. Taps…
Most pedig egy mély levegőt vagyok kénytelen venni, hisz a következő zenekarról, a budapesti Dharmáról igen nehéz érzelmek nélkül beszélni. Nemcsak Ani Ritzel miatt, habár hosszasan értekezhetnénk arról, hogy milyen volt csíkos ruhájában és vörös hajával a színpadon… Óh, szív! Nyugodj!… Szóval a koncert… Számomra teljesen ismeretlen zenekarként az est felfedezettjei. Saját meghatározásuk szerint rock/metal/electro/industrial zenéjük alatt már a közönség is felébredt, és méltó partnere volt a bandának. Újfent bebizonyosodott, hogy a klasszikus feldolgozásoknak még mindig van létjogosultságuk, az Eurythmics Sweet Dreams című slágerének saját változatával nagy sikert arattak, de a Final Destination, a Végső állomás filmzenéje is helyére tette a kételkedőket. Hidegrázás ismét… Saját szerzeményeik pedig tovább emelték a hangulatot. A 2012-es Dharmageddon című album dalaira rázhatott, csápolhatott, tombolhatott a közönség. Varanasi, Apocalypto, Mirror on the Wall, Tonight, One by One, mind-mind olyan alkotás, amelyik megérdemli, hogy néven nevezzük őket. (Diszkográfia letöltve.)
Pihenni azonban nincs idő, hisz a kisszínpadon már elkezdődött a lengyel progresszív-folk-metál banda, a Percival Schuttenbach koncertje, vagy talán nem is ez a helyes kifejezés, nevezzük inkább szertartásnak vagy performansznak. Egy frissen megtanult lengyel szóval is jellemezhetnénk koncertjüket: ZAJEBISTY. Véleményem szerint az est legjobb előadását produkálták. Sokan nehezményezték, hogy nem a nagyszínpadra rakták be őket, de a kisebb teremben talán jobban összeszorult a közönség, és családias hangulat alakult ki, a pörgősebb számoknál már a pogó is alakulgatott, a Satanismus című számnál (ne gondoljunk rögtön a legrosszabbra!) a közönség is mintha magasabb (alacsonyabb?) szférába került volna. A zenekar öltözködése (népviselet, különböző bőrök, kendők) és az alkalmazott kellékek (kecskefej, koponya, csontok stb.) pedig még jobban hangsúlyozták a produkció színpadi jellegét. A gitár, basszus, cselló kombináció nagyon ütősen tud hangzani, és a zenekar él is ezzel a lehetőséggel. Ízelítő a számokból, a már említett Satanismuson kívül (ami szerény véleményem szerint valójában egy gospelparódia): Svantevit, Wodnik, Pani Pana. És végül, lengyel együttesről lévén szó, természetesen elhangzott a Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki mondás is, még közelebb hozva ezzel a bandát és mindenre kész közönségét. (And here comes the tears again…)
A pogány szertartás/tombolás után vissza a nagyszínpadhoz, ahol már az Ideas nevű zenekar koncertje folyik a maga csendes, nyugodt medrében. A lengyelek után nehéz volt már csak észrevenni is a különben igen jó gothic/symphonic metal bandát, még úgy is, hogy odaérkezésünkkor talán legnagyobb slágerüket, az Angyal című számot játszották.
Lépjünk is tovább, vissza a kisszínpadhoz. Ann my Guard. Különleges produkció. Stílusát tekintve doll metal (?). Eszter Anna (Minek nevezzelek?) otthonosan mozgott a színpadon, nagyszerűen állt kezében a basszusgitár, és a közönséggel is igen jól kommunikált. A metal ladyk estjén talán a legkevésbé volt lédis, de talán a legszimpatikusabb volt az összes hölgy közül. Zenéje távol áll tőlem, de így élőben egy élvezhető előadást nézhettem végig. Még egy pozitívum Eszter Annával kapcsolatban, hogy az Arkona koncertje alatt az első sorokban láthattuk viszont.
Újra nagyszínpad, ahol már a Tales of Evening játszik. Az esemény Facebook-oldalán megtartott szavazás végeredménye szerint a legnagyobb érdeklődéssel várt koncert volt az övék. Bevallom, magam is nagyon kíváncsi voltam rájuk, és nem is kellett csalódnom bennük. A dallamos metált játszó zenekar szövegeinek tematikája a mesék, álmok csodák világába vezette a közönséget. Megint meg kell említeni az énekesnőt, a csodálatos Ivettet, aki… Óh, szív! stb. … Mint megtudtuk, a zenekar teljes erőbedobással készíti második nagylemezét, és szükség is van az újításra, hisz a közönség már fejből fújta a „régi” szövegeket, és a közös éneklés sem okozott gondot. A koncert végén könnyek csillogtak Ivett szemében, és valóban, a hallgatóság tényleg nagy szeretetet mutatott a zenekar irányába.
A legnagyobb tömeg azonban az ezt követő koncertre gyűlt össze. Ezt pedig a Serenity zenekar adta. Egy újabb szimfonikusmetál-banda igen erős poweres beütéssel, ezúttal német, olasz, francia tagokkal. Az esemény előtt nem ismertem a bandát, olyannyira, hogy a délutáni kezdés előtt tőlük kértem útbaigazítást, természetesen magyarul, amit készségesen meg is adtak. Ezzel azonban valószínűleg csak én voltam így, ugyanis az angol szövegeket az egész terem együtt énekelte az együttessel. A banda a 2013-ban megjelent War of Ages című albumukat népszerűsítő turné tizenegyedik állomásaként érkezett Budapestre, rám a Legacy of Tudors című szerzemény tette a legnagyobb hatást a középkort idéző hangzásával. A férfi- és női vokál nagyon jól kiegészítették egymást, a balladák és a gyorsabb számok felváltva hangzottak fel, a szövegekből egy saját mitológia áll össze, hősökkel, gonoszokkal, mintha egy eposzt próbálnának meg létrehozni.
De lépjünk tovább. A nagyszínpad következő fellépője az Arkona. Az orosz pagan/folk metal bandát talán senkinek sem kell bemutatnom. A szláv mitológia elevenedik meg a szövegeik által, Masha éneke, üvöltése pedig különleges hangulatot ad a népi fúvós hangszerekkel kísért kőkemény metálzenének. A közönség megfogyatkozott, de a hangulat annál jobb lett, csak a legfanatikusabbak maradtak a színpad előtt. Masha hozta a formáját, teljes erőbedobással végezte a dolgát, fantasztikusan kommunikált a közönséggel, személyesen is szólt a rajongókhoz, akik mindenre vevők voltak. A Slavsya, Rus’ (Славься, Русь) című számnál mindenki az oroszok ősanyját éltette, csápolt és együtt énekelt a bandával. A most megjelent Yav album Serbia című számát vajdaságiként igen érdekes volt végighallgatni, az időnkénti Délvidék! bekiabálásokkal együtt. De elhangzott a dülöngélős/pogós Zaklyatye (Заклятье) és a hasonló paraméterekkel rendelkező Goi, Rode, Goi! (Гой, Роде, Гой!) is. A sorrendet már rég nem követve megemlítem még a Leshiy (Леший) című számot is. A pogót a koncert alatt már nem lehetett leállítani, fiúk-lányok vegyesen végig az egy órán keresztül. Volt wall of death is, természetesen a Stenka Na Stenku (Стенка На Стенку) című szerzeményre, majd ezt követően minden átmenet nélkül egy körtáncos össznépi mulatozás a Yarilóra (Ярило), ezt azonban szóban nehéz visszaadni, aki kíváncsi, a YouTube-on megnézhet néhány felvételt különböző koncertek Yarilóiról. Befejezésként pedig a Kupala I Kostroma (Купала И Кострома), ami alatt együtt lehetett halandzsázni az énekesnővel. A koncertet még az sem zavarta meg, hogy a fúvós hangszerek mikrofonja időnként felmondta a szolgálatot, és Vladimir kénytelen volt kihangosítás nélkül, dühből fújni a dudát. Felejthetetlen élmény, csakúgy mint a Mashával készített közös fotó is.
Majd levezetésként irány a kisszínpad. A Virrasztók koncertje zárta az estet. Új felállással, talán egy kicsit még idegesen, de hozva a szokásos színpadképet és játékot. A repertoáron főleg a legutóbbi, a Halál színei album szerzeményei voltak, kiegészítve néhány korábbi dallal. Ám ekkorra a közönség már inkább a csomagmegőrző előtt tolongott, hisz ez már a nyolcadik óra volt metálzenével, megállás nélkül.
Majd jött a hideg éjszaka, és másnap délelőtt az eső…
P. S. A Midriff nevű osztrák zenekarról nem akartam beszélni, mivel ők kakukktojásként női tag nélkül álltak színpadra, csak annyit említek meg velük kapcsolatban, hogy a koncertjük végére megtanulták, hogy mifelénk a Jägermeister nevét j-vel ejtik, és nem angolosan, dzs-vel.
P. S. 2. …meg asszem, megrepedt egy bordám…
0 Hozzászólás
Szólj hozzá