A láthatatlan járvány

KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. PUBLICISZTIKA, 3. HELY

Próbáltál már kimenteni valakit a saját életéből? Vagy próbáltál már eltűnni a tiédből?

Igen, én próbáltam segíteni, és igen, az olyan eltűnősdi, legalábbis egy kis időre, engem is meglegyintett.

A világunk egyik leguralkodóbb betegsége a depresszió, a láthatatlan járvány. Nevezhetjük így, mert sokkal kevesebbet hallunk róla, mint mondjuk egyéb megbetegedésekről, például a rákbetegségekről. És nem látványosak a tünetei, illetve nem olyanok, mint más betegségeknél. Viszont a depressziónak is vannak súlyos következményei. Csak épp nem egy daganat okozza a leépülést, esetleg halált, hanem az ember maga, a gondolkodása, amely mintegy átkódolja az agyat, és leépíti a testet, az ember létére tör, és ami a legrosszabb, hogy mindezt észrevétlenül teszi.

Ez az a betegség, amelyről nem beszélünk eleget, sőt a legtöbbször még tudomást sem akarunk venni róla. Egy globális méretű járvány, és minden ötödik embernél megjelenik. A világ gyors ütemű változásával egyre súlyosabb probléma lesz. És éppen ez a felfoghatatlan, hiszen a fejlődés során mennyi mindenre találtunk már megoldást. Viszont nemcsak megoldást nem találunk a jelenünkben erre a problémára, hanem még tabuként is kezeljük. Mintha egy ember egyszerűen letargikus, lusta lenne, mintha döntést hozhatna ez ügyben, hogy a depressziót mint olyat felveszi-e tantárgyként vagy sem.

A közösségi média és az online világ sokaknál fokozza az önértékelési gondokat és a magányérzetet, ami által növekszik a depressziós betegek száma. Amikor a körülöttünk lévő világ egyre csak halad, de mi mégis egy helyben állunk. De nem azért nem mozdulunk, mert nem akarunk, hanem nem tudunk. A depresszió olyan helyzetet teremt, amelyben mi vagyunk a világ ellen. A külső hatások (a munkahelyi stressz, az egzisztenciális gondok, elszenvedett traumák stb.), valamint a genetika is közrejátszik.

Ahogy a tények is alátámasztják, ez nem egy új egészségügyi probléma, már jóval az én korosztályom, a Z-generáció előtt is megannyi ember átélte, csak nem nevezték meg. Mindez emberfüggő, szóval nem mindegy, ki hogyan építi be életébe a rázúduló terhet. Az ember megtörhet, de soha nem pusztulhat el teljesen – Hemingway gondolata összefoglalja a küzdelem fontosságát.

A festőművészettől az irodalmon át a zenéig feldolgozták már az ezzel járó érzéseket, gondolatokat, történeteket. A művészek műveiken keresztül tudatosítják a befogadókkal, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a dologgal, vannak sorstársaink. Csupán ne féljünk beszélni róla, hisz ha már előttünk híres emberek feltárták lelküket a világnak, mi is megtehetjük. Már annyi mindenről szó van a médiában, ma már nem szabadna tabunak lennie. A mentális betegségekről is beszélnünk kell, ebből kiemelném a betegség szót, mert igenis annak kell tartani, és komolyan kell venni. Habár ezek nem a megszokott betegségtüneteket tartalmazzák, ezért is gondolhatjuk mi, laikusok, hogy ez csupán színjáték. De a depresszió hazudik, olyasmit hitet el velünk, ami nem igaz. Olyan perspektívába helyezi a világot, amelyből csak a legnegatívabb dolgokat vagyunk képesek észrevenni. Mindezt láthatatlanul csinálja, olyan ügyesen formálja át világlátásunkat, hogy észre sem vesszük. És borzasztóan nehéz felismerni, de beismerni talán még nehezebb.

Egy embert az érzései és a gondolatai határoznak meg, és ha ezek felett elveszíti a befolyását, akkor ő már csupán egy bábunak mondható, a láthatatlan járvány uralja testét-lelkét. Társadalmunk lételeme a személyek és az általuk képviselt sajátos értékek, ezért vigyáznunk kell rájuk, mindenkire. Számos dolgot rejt ez a pszichés állapot, melyről beszélnünk kell, mert körülvesz minket, bennünk rejtőzik. Igen, beszéljünk róla! Ha nyíltan és természetesen tesszük, talán feloldódnak a tabuk.

A három meghatározó tényező, mely depresszióhoz vezethet: pszichológiai, biológiai, társadalmi. Ezekről kérdeztem Đanić Jasna pszichológust, Molnár Víg Hermina biológust, és egy személyt, aki átélte ezt, valamint egy tanárom, Móra Regina is beszámol arról, hogyan látta kívülállóként a depresszió végzetes hatását. Ők fognak felvilágosítani, elemezni, mesélni az ismert, mégis láthatatlan járványról. Velük indulok el ezen a felfedezőúton.

A pszichológus és a biológus válaszai következnek, akik feltérképezik nekünk, nem szakmabelieknek, milyen pszichikai és fizikai tünetei, következményei vannak, és hogy miért is betegség a depresszió.

Mi a tényleges depresszió?

Đ.J.: A depresszió olyan mentális zavar, amely a hangulatzavarok közé tartozik. Szinte mindannyiunk életében előfordulnak olyan időszakok, amikor elkeseredettek és letargikusak vagyunk, és semmi sem tud lelkesíteni bennünket. Az enyhe depressziós tünetek az életben elszenvedett stresszre adott normális reakciónak számítanak, és csak akkor válnak károssá, ha akadályozzák a normális életvitelt, illetve az indokoltnál jóval tovább, hosszú heteken át megmaradnak.

M.V.H.: Ez nemcsak egy ideiglenes szomorúság, hanem egy lefelé ívelő spirál. Ahol a betegséget elszenvedő ember már csupán túlélni képes, és elhanyagolja a mindennapi feladatait. Ez az egyik legnehezebb és leghuzamosabb ideig fennálló lelkiállapot.

Melyek a tünetei?

Mindketten hasonló válaszokat adtak.

Fiziológiai tünetek: az evési és alvási szokások megváltozása, fáradtság, testi és lelki fájdalmak. Érzelmi tünetek: szomorúság, örömkészség elvesztése. Kognitív tünetek: negatív énkép, reménytelenség, rossz koncentrációs készség és emlékezet, zavarodottság. Motivációs tünetek: passzivitás, kezdeményezőkészség és kitartás hiánya.

A depresszió elsősorban a hangulatot érinti, valójában az egész személyiségre, annak fiziológiai működésére, viselkedésére, gondolkodására és érzelmeire is kihatással van.

Mi befolyásolja?

Đ.J.: A depressziót főképpen az életesemények határozzák meg, munkahelyi problémák, stressz, feszült párkapcsolat, személyiségjegyek, mint például alacsony önértékelés, túlzott aggodalom, gyermekkori trauma.

M.V.H.: Ez egyértelműen, mint a legtöbb idegrendszeri probléma, több tényezős háttérrel rendelkezik. Mindezek mellett a biológiai befolyások azok, amelyekre talán nem is gondolnánk egyből. Bármilyen tartós betegség is maga után vonhatja, akármi, ami megviseli a szervezetet hosszabb távon, akár a vérnyomás, hormonok… Sőt a genetika is, habár nem kifejezetten öröklődik, de nagyban befolyásolja kialakulását.

Ha már betegség, hogyan kezelhető?

Egyforma választ kaptam a két szakembertől.

A legtöbb depresszió sikeresen kezelhető gyógyszerrel és/vagy pszichoterápiával. Minél előbb elkezdi az ember a terápiát, annál nagyobb az esély a gyógyulásra. Leghíresebb a kognitív viselkedésterápia.

Miért tabutéma?

Đ.J.: Az átlagemberek sokszor nem ismerik fel a betegséget, gyakran az orvosok sem. Azt gondolják, hogy lusták vagy gyengék a betegek.

M.V.H.: A világunkban stigmatizáltak azok a betegségek, amelyek nem mutatnak konkrét testi tüneteket. És mint mindenre, erre is gyors megoldást szeretnénk, pedig ez egy lassú folyamat, amely türelmet igényel. A depressziónak más bánásmódra van szüksége, nehezebb átlátni. De a társadalmunkból az edukáció hiányzik. Az, hogy olyan előítéletekkel élünk, amely megnehezíti számunkra a segítségkérést, vagy a betegség felvállalását. Beszélni kell a dolgokról, érteni, megismerni őket. Ezért is van ennyi tabu, valamint ennyi kérdésünk a világ felé.

Mely generációkat érinti és miért?

Đ.J.: A depresszió jelentkezhet már gyerekkorban, de gyakrabban a középkorú emberekre jellemző, amikor is az életük csúcspontján állnak, mikor a család és a karrier is meghatározó, és a nyomás fokozódik. De tény, hogy a koronavírus időszak alatt a kamaszokat is ugyanúgy, vagy még jobban is érintette. A bezártság, a társaság és a megszokott közegek (sport, hobbik, szórakozás stb.) nélkülözése, az iskolai oktatás hiánya megnehezítette ezt az amúgy is változékony kort. Valamint a médiának és internetnek való kiszolgáltatottság még jobban növelte a nem kívánt érzéseket.

Mennyire jelentős a társadalom befolyása a betegre?

Đ.J.: A társadalomnak jelentős hatása van a depresszió kialakulására, kezelésére és megítélésére. A társadalmi tényezők és a környezet eredménye. Elsődleges befolyásuk a hozzánk legközelebb álló embereknek van. Ezért is olyan fontos megválogatnunk, kikkel vesszük körbe magunkat. A körülöttünk lévő emberek minket is meghatároznak. Maga a társadalom ítélkezik. Mindenki bíráskodni kíván a másik ember felett, miközben inkább támogatnunk kellene egymást, és segítséget nyújtani. Ez hiányzik az emberekből, az elfogadás, ami talán mára már javulni látszik, de csak bizonyos embereknél, mindez az edukáció hiányát bizonyítja.

A beteg közvetlen környezetén is nagy a nyomás. Kívülről nagyon rémisztő végignézni a szenvedését, főképpen, ha nem is sejtjük, pontosan mi zajlik benne. Nehéz, de támogatást kell nyújtani, és próbálni megérteni, átérezni azt, amit érezhet. Fel kell ismernünk, és beszélnünk kell róla. Szükségünk van erre a nyíltságra. Emberségesnek kell maradnunk.

A szakértők véleménye és állításai mellet azonban, hogy ténylegesen megtudjuk, milyen a depresszió a tudományos színfalak mögött egy kortársamat kérdeztem, aki depresszióval küzdött, ezáltal nem szerette volna felfedni kilétét.

Hogy magyaráznád el a laikusnak, mi a depresszió?

– Az agyadban lévő neurotranszmitterek egyensúlya felborul, vagy alacsony mennyiségben van jelen huzamosabb ideig, ez a szakszerű definíció, ami nálam abban nyilvánult meg, hogy egyszerűen utáltam magam az miatt, aki vagyok, és az miatt, amiket teszek. Értéktelenné váltam, minden körülöttem szürke, monoton és üres volt.

Esetedben mi idézte elő a depressziót?

– Az emberekbe vetett hit elvesztése, amit főként egy szerelmi csalódás okozott. A folyamatos ivásban találtam megoldásra. Amire rátett a paranoia és a pszichózis, illetve a folytonos pánikrohamok. Visszatekintve, az események csak előidézték egymást, és egyik jött a másik után.

 Hogyan befolyásolja a környezetedet ez?

– A szüleimmel az addigi közelséget felváltotta a távolság, nem értettek. Most már tudom, azért volt, mert féltettek. De ezzel csak fokozódott bennem a megfelelési kényszer feléjük. A heti szinten való sírás, alig bírtam kikelni az ágyból, nem találkozgattam már senkivel, amit főként a barátságaim sínylettek meg. A volt barátnőm annyira mély sebet hagyott, hogy sokszor csak feküdtem és léteztem, őszintén elhittem, hogy értéktelen vagyok és csak magamra számíthatok.

Hogyan küzdöttél meg vele?

– Volt egy pont, amikor már annyira mélyen voltam, hogy az öngyilkosság is megfordult a fejemben. Ekkor úgy éreztem, kinyílt a harmadik szemem. Láttam magamon, hogy milyen gusztustalan ördögi körbe helyeztem magam. Hogy már semmire se vagyok képes, semmit nem csinálok, alig eszem, inni is csak azért kezdtem, hogy jobban legyek, miközben mindvégig csak rontott az állapotomon. Ezt tudtam, csak nem akartam elfogadni a valóságot. Ezt követően mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, aki így látott, nevetett vagy kigúnyolt, hogy biztosan színészkedem, ki kellett menekülnöm ebből a körből. Aztán elkezdődött az iskola, ezáltal mindig voltak teendőim, így nem éreztem annyira értelmetlennek az életem, volt hova menekülnöm. Borzasztóan nehéz volt fókuszálnom az órákon, de legalább nem otthon voltam az ágyamban, megint. A sulis barátokkal lehettem, és így könnyebb volt. Úgy gondoltam, nem tudják, hogy depresszióval küzdöm. Akárhogy is, segítettek, finoman, csöndesen, sokszor miattuk mozdultam ki. Bár nem ők voltak az én igazi megmentőim, hanem saját magam, az én harmadik szemem mentett meg, az a felismerés, hogy ha nem teszek valamit, más sem fog, nekem kell. Viszont tény, hogy nélkülük nem ment volna. Nehéz ez a betegség, főleg 15 évesen nehéz volt, de tény, hogyha nem estem volna át rajta, más lennék most, ennek így kellett lennie, ezen át kellett gyalogolnom, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Hisz olyan nézőpontból láthattam a világra, ami miatt mára nagyra becsülöm az életet.

Kortársam beszámolója, a valódi élmények azt mutatják, hogy ez a láthatatlan kór minden korosztályt érinthet. Ennek okán, és kíváncsiságomtól vezényelve megkérdeztem a magyartanárnőm, mit tud, mit tapasztalt ezzel kapcsolatban. A beszámolójából arra a következtetésre jutottam, hogy minden emberben megvan a járványt okozó vírus (képletesen), mintha hordozók lennénk, csak nem mindenkinél manifesztálódik látvánnyá. Rendkívül érdekes, milyen ellenállni ennek a hatalomnak. Hogyan? Lehetséges-e, tudunk-e? Valamint néhány magyarórán Csáth és Kosztolányi novelláit elemeztük, melyek értelmezéséhez nélkülözhetetlenek voltak a pszichológiai ismeretek. Előbukkant a pszichoanalízis mint módszer, Freud elmélete a tudatalattinkról, az elfojtásról, az energiamegmaradásról, és természetesen a depresszió mint betegség is szóba került. Ezért határoztam el, hogy őt, a magyartanárnőmet, Móra Reginát kérem, hogy számoljon be a tapasztalatairól.

A depresszió mint betegség létezik?

– A középkorú korosztályhoz tartozom, szóval hordozom, képviselem az ő nézetüket is, miszerint egy jól irányzott nyakleves kigyógyított bennünket minden lelki problémánkból, gyerekkorunkban távolról sem tudtuk, mi az a depresszió. Ám én osztom a kortárs felfogást is, miszerint a depresszió lelki eredetű betegség, amely fizikai elváltozásokat is előidézhet, és életveszélyes. Szóval nem hagyhatom ki a Men in black című filmben elhangzottakat: az idegenek köztünk élnek, és ennek analógiájaként kijelenthetem, hogy a depresszió köztünk él.

Tapasztalat?

– Igen, találkoztam már a depresszióval, bár csak közvetve, de így is tudok róla mesélni. Talán így még érdekesebb is, hiszen én, a laikus kívülről, talán objektívebben tudok hozzászólni a kérdéshez. Olvastam egyszer, hogy vannak víz-, illetve tűzírók. Az előbbihez sorolhatjuk Arany Jánost, az utóbbihoz Petőfit, hogy ugyanazon irodalmi korszakból példázódjak. Valahogy így képzelem el az emberek két csoportját, a gyengék és az erősek. És hogy ki melyikhez tartozik, az függ a genetikai adottságtól és a külső tényezőktől. Megesik, hogy a jó körülmények sosem hozzák ki belőlünk a gyengeségünket, vagy éppen azok hozzák ki. Vagy épp a negatív hatások taglóznak le bennünket, vagy azok erősítenek meg. Éppen ezért ez a két elem meghatároz bennünket. Ha magamat kellene elhelyeznem, egyértelműen azt mondanám, hogy bármi ér, csak jobban harcolok. Viszont a külvilágban történő katasztrófák, melyek a modern technika vívmányainak köszönhetően perce pontosan és folyamatosan bombáznak bennünket, elgondolkoztatnak, ha valamelyik közeli családtagom egy értelmetlen katasztrófa áldozatául esne, akkor „normális” maradnék-e. Nem vagyok biztos abban, hogy ebből is ki tudnék lábalni. Kilencéves voltam, amikor édesapám egyik napról a másikra meghalt, váratlan halála felhívta a figyelmem arra, hogy az élet ilyen, tartogat meglepetéseket, és azok nemcsak jók, hanem rosszak is lehetnek. Szóval a gyermeki világomban változás állt be, elkezdtem félni a váratlan eseményektől, melyekhez én a tragédiámból kiindulva, negatív érzelmeket társítottam. Ebből kifolyólag nem szerettem a változatosságot. Sok idő, sok munkám van benne, hogy ez mára elmúlt, és ma már én szoktam mondani, hogy a változás nem feltétlenül rossz. Most decemberben öngyilkos lett egy ismerősöm, az én korosztályomba tartozik. Családja volt, férje, két nagy fia. Tanárként dolgozott, szerette, ha van osztálya, ha őket igazgathatja, rendezheti. Ezenkívül számos projektben részt vett, koordinált, szóval aktív volt. Szimpatikus, magával ragadó egyénisége volt, könnyű volt vele összedolgozni. Bármit meg tudtunk beszélni, oldani. A közösségi oldalán is látható volt, mennyi témában otthon van, mennyi ismerőse van. Aztán december 23-án eltűnt, végül kiderült, öngyilkos lett. Nem tudhatom, hogy egy ilyen dátum véletlen-e, de én irodalmárként, az elemzés hálójában azt mondanám, hogy nem véletlen. Összegezve, volt egy ismerősöm, aki élénk társadalmi életet, valamint rendezett családi körülmények között élt, látszatra! Elhitette velünk, hogy minden rendben van, nem kért segítséget, sem sajnálatot, csak cselekedett. Ez a depresszió.

A láthatatlan járvány, betegség, állapot, mely belőlünk fakad, körbevesz és meghatároz bennünket. A kérdés tehát nem az, hogy érdemes-e foglalkoznunk vele, hanem az, hogy mily módon tehetjük ezt a legjobban. A fentiekben több ember definiálta, értelmezte, magyarázta ezt a jelenséget, és mindannyian más nézőpontból közelítették meg. Érdekfeszítő volt riportalanyaimmal végigmenni ezen az úton. A szemükbe néztem, a hangjukat hallottam, és jellemükkel, szavaikkal formáltak engem. Gondolataim letisztultak, és kijelenthetem: értem, figyelek, küzdök másokért és magamért, egy jobb világért.