(Tehetség + Szorgalom) x Szerencse = Színész

KÖZÉPISKOLÁSOK MŰVÉSZETI VETÉLKEDŐJE 2025. A KÉPES IFJÚSÁG KÜLÖNDÍJA

A színészet világa telis-tele van kihívásokkal, izgalmakkal és egyben felejthetetlen pillanatokkal. Egy ember útja a színésszé váláshoz nem csupán a rivaldafényben töltött időről szól, hanem egy végeláthatatlan út vezet addig, amíg megtalálja a helyét a színpadon vagy a filmvásznon. Beszélgetőpartnerem egy olyan fiatal színész, aki egyre gyakrabban tűnik fel a televíziók képernyőjén, és bontogatja szárnyait úgy a történelmi, mint a kortárs színtéren is. Kovács Tamás a pályafutásáról, meghatározó szerepeiről és a színészet kihívásairól mesélt nekem.

Van egy pillanat vagy egy élmény a diákéveidből, amit a mai napig szívesen felidézel? Egy csínytevés, egy emlékezetes óra vagy akár egy tanár, aki hatással volt rád?

– Alapvetően nagyon kedvesen gondolok vissza a diákéveimre, a Kosztolányiban eltöltött évekre. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, nem voltam egy mintadiák, viszont nagyon örülök annak, hogy teret engedtek a tanárok, és alapjáraton az iskola annak, hogy kibontakozhassak és a színészet felé orientálódhassak. Azt hiszem, ebben maximálisan támogatott mind az intézmény, mind az ott engem körülvevő emberek.

Mikor volt az a pillanat, amikor először érezted magad igazán színésznek? Az első taps? Egy nagyobb szerep? Egy olyan esemény, amikor rájöttél: „igen, ez az én utam”...

– Van egy izgalmas emlékem. Edzésre mentem, ugyanis eredetileg focistának készültem, és valamiféle feszültséget éreztem magamban, majd megálltam egy pillanatra, és hazaindultam. Ekkor éreztem legbelül, hogy az én utam nem a focipálya felé vezet, nem edzésre kell mennem, hanem az ellenkező irányba. Ráadásul a családom is hasonló irányban dolgozik, és talán emiatt is volt olyan erőteljes az érzés, hogy a sport helyett talán másfajta pályát kell választanom. Ez egy nagyon határozott emlék az életemben, mert ekkor eszméltem rá arra, hogy melyik az az út, amit nekem követnem kell.

Édesapád szintén kimagasló alakításokkal jeleskedik ebben a szakmában. Mennyiben befolyásolt ő, illetve a családod a pályaválasztásban?

– A könyvek világába születtem bele, és mindig is úgy éreztem, hogy ez hatalmas ajándék. A szüleim rengeteget adtak, megmutatták, mennyi minden létezik a világban, és sosem zárták be előttem a lehetőségek ajtaját. A színészet felé vezető úton sem terelgettek, sőt talán inkább óvtak ettől az olykor kemény világtól. Mégis, már egészen kicsi koromtól ott voltam a színház közelében, három-négyévesen már áhítattal ültem a nézőtéren, és figyeltem, hogyan születik meg a varázslat. Amikor aztán végleg elhatároztam, hogy ezen az úton szeretnék járni, minden támogatást megkaptam tőlük. Ez a bizalom és szeretet azóta is elkísér, és ezért végtelenül hálás vagyok nekik.

Volt már olyan karakter, akit annyira megszerettél, hogy nehezen engedted el miután vége lett a forgatásnak vagy az előadásnak?

– Kifejezetten nem szeretem az utolsó előadásokat, avagy az úgynevezett (darab)temetéseket. Az érzés, hogy egy előadást most játszunk utoljára, mindig olyan keserédes nyomot hagy maga után, attól függetlenül, hogy jól sikerült-e az adott előadás, szereti-e az ember vagy sem. Valamiért szinte az összes szerepet nehezen engedem el. Hogy volt-e különleges példa erre, pontosan nem emlékszem, viszont több meghatározó szerepet is őrzök pályafutásomból. Például az egyik, amelyre nagyon sokszor és szeretettel gondolok vissza, az a Roberto Zucco című előadás, amit Horváth Csaba rendezett, még az Ódry Színpadon, az egyetemen, amikor harmadéves voltam. Ez volt az első főszerepem, és azt hiszem, ez egy nagyon meghatározó időszaka volt az életemnek.

Mi tette számodra különlegessé ezt a darabot?

– Önmagában is rendkívül izgalmas dráma, hiszen egy antihősről szól, ráadásul a szerkezete is szokatlan. Ilyen típusú, ennyire lírai szöveggel ritkán találkozik az ember a színpadon. A rám bízott figura különösen nagy kihívást jelentett számomra, a karakter kiszámíthatatlansága, misztikuma olyan összetettséget kívánt, amelyekkel korábban még nem dolgoztam. Úgy érzem, ez egyedül hatalmas falat lett volna, de a rendező úr támogatása és iránymutatása nélkülözhetetlen volt nemcsak számomra, hanem az egész csapat számára is. A darab nagy vonalakban azokról az emberekről szól, akik nehezen találnak helyet maguknak a társadalomban. Ennek kapcsán olyan mély rétegeket ismerhettem meg, amelyek korábban távol álltak tőlem. Külön öröm számomra, hogy ezen keresztül lehetőségem nyílt megismerkedni a fizikai színház műfajával is, ami teljesen új terep volt számomra. A végeredményt tekintve úgy érzem, sikerült közösen egy valóban különleges előadást létrehoznunk.

Az utóbbi időben két nagy történelmi filmben/sorozatban is láthattunk: a Semmelweisban és a Hunyadiban. Mennyire más eljátszani egy történelemkönyvekből ismert személyt, mint egy modern szerepet?

– A Hunyadi esetében az egész sorozatot tekintve kardinális kérdés szerintem, hogy a színészek kevésbé legyenek urbánusak. Nem tudom, hogy ez részemről mennyire sikerült, remélem, hogy többé-kevésbé elértem a célomat. Alapvetően úgy gondolom, hogy egy színész szereti a kosztümös dolgokat, egész egyszerűen máshogy mozog az ember egy olyan jelmezben, mint például amit én viseltem a Semmelweisban. A 19. században a kabátok nagyon szűkre voltak szabva, tehát önmagában az is ad egy tartást, meg persze én alapvetően szeretem, ha egy jelmez különleges, mivel ez egyrészt nagyon kifejező tud lenni, másrészt a színészt segíti, hiszen máshogy létezik az ember egy öltönyben vagy egy pizsamában, vagy akár mezítláb. Úgy gondolom, hogy összességében segíti a színészt, ha olyan jelmez van rajta, ami által jobban bele tudja magát képzelni az adott korba.

A két említett múltbéli szerep közül melyikben érezted magad otthonosabban, melyik áll hozzád közelebb?

– Mindig igyekszem teljesen belemerülni abba, amiben épp benne vagyok. A Semmelweis forgatásán több napon is részt vettem, mivel a főszerepek egyikét alakítottam, míg a Hunyadiban egy mellékszereplőt formáltam. Bár más-más élményeket adtak, összességében mindkét munka rendkívül hálás feladat volt számomra. Olyannyira, hogy nem is tudnék választani közöttük.

Ha egy másik történelmi korszakban is forgathatnál filmet, melyik lenne az? Milyen karaktert játszanál szívesen?

– Gyerekként kifejezetten kedveltem a világháborús filmeket, meg alapjáraton a háborús tematikájú történeteket, talán szívesen forgatnék egy ilyesfélét. Nem oly rég néztem meg újra a Csillagok között (eredeti cím: Interstellar, a szerk.) című filmet, amit Christopher Nolan rendezett, ennek apropóján valamilyen „űrös sztorit” is szívesen forgatnék.

Volt valami különösen emlékezetes vagy váratlan helyzet a filmforgatásaid alatt, amit azóta is emlegetsz?

– Az az igazság, hogy szinte az összes forgatás, amin volt lehetőségem részt venni, jóformán kivétel nélkül az összes, nagyon jó hangulatban telt. Amit kiemelnék, az a Welcome című film forgatása volt, amelynek Dudás Balázs volt a rendezője, és Vilmányi Benett osztálytársammal dolgoztunk együtt. Ha jól emlékszem, épp harmadévesek voltunk. Amikor már a tizenharmadik vagy tizennegyedik órában forgattunk, a nap már feljövőben volt, épp olyan jelenetet vettünk fel, amelynek fő kompozíciója az volt, hogy egy réten futva menekülünk Benettel. Ennek a résznek azonban az volt a különlegessége, hogy egy beidomított kutya is szerepelt velünk, aki Atosz névre hallgatott, ő egy harci kutya, így ki volt képezve egy fekete hátizsákra, amit én vittem a vállamon. A feladatunk az lett volna, hogy miközben a mezőn rohanunk, rám ugrik a kutya, és elhúz onnan. Arra emlékszem, hogy nagyon féltem, és kérdeztem az idomárt, hogy van-e arra esély, hogy megsérüljek, vagy a nyakamba harapjon a kiskutyusnak nem igazán nevezhető harci kutya. Azt felelte, hogy Atosz, a pitbull, a táskára van idomítva, tehát ő játékból fogja elkapni azt, de természetesen ő is hibázhat. Na, ekkor összenéztünk Benettel, még az ő szemében is láttam a rémületet, szerintem mondanom sem kell, hogy én mennyire megijedtem. Szerencsére végül gördülékenyen oldottuk meg a feladatot, de nem tagadom, hogy akkor egy kissé megfagyott bennem a vér.

Ha választanod kellene egy színházi és egy filmes szerep között, melyiket választanád?

– Amennyiben konkrétan a színház és a film között kellene választanom, nem tudnék egyet kiemelni, mivel teljesen más koncentrációt kívánnak a színésztől. Ha pedig meg kellene mondanom, hogy melyiket szeretem jobban, akkor azt mondanám, hogy mindig azt, amit éppen csinálok. Máshogyan kell hozzáállni és felkészülni egy színházi előadásra, mivel ott van egy próbafolyamat, van egy eleje és egy vége, van egy olvasópróba, egy bemutató, utána pedig estéről estére játsszuk az előadást, ami aztán tud fejlődni. Arról nem is beszélve, hogy amikor elkezdődik a performansz, az ember „felszáll egy vonatra”, és a végéig nem tud leszállni. A filmeknél nem kronológiai sorrendben vesszük fel a részeket, és ha egyszer egy jelenet megvan, akkor onnantól kezdve az ember elfelejtheti, menni kell tovább. Ha azt mondjuk, hogy kész, a dobozban van, akkor onnantól kezdve nem vesszük fel többször. Teljesen más, de épp ezért mindkettő roppant közel áll a szívemhez.

Mitől jó egy film?

– Hogyha mindenféle. Lehet rajta sírni, nevetni, borzongani és megütközni egyaránt, ugyanakkor szívmelengető és drámai is.

Kinek a bőrébe bújnál szívesen? Mikor hatásos egy szerep?

– Nagyon sok ember akad a történelmünkben, akiről szívesen csinálnék filmet vagy sorozatot! Például Csáth Gézáról. A legutóbb Ivan Viripajev Részegek című előadását mutattuk be a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Ebben a műben azt szeretem a leginkább, hogy nagyon magunkra ismerünk színészként, és magukra ismernek a nézők is. Nevetnek, és amikor nevetnek, rájönnek, hogy egy idő után csend ül a nézőtérre. Olykor-olykor egy fanyar kacaj bukik csak ki az emberekből, hisz rájönnek, te jó ég, most min nevetünk, miért is vicces? Ha arcon van csapva a néző, az többnyire jó hatást tud kelteni.

Miért jelent számodra különleges értéket Csáth Géza élete és munkássága?

– Csáth Géza élete önmagában is lenyűgöző. Az a szenvedély és elhivatottság, amellyel mindenhez hozzáállt, egészen elképesztő. Bármihez nyúlt, képes volt megcsillogtatni kivételes tehetségét, legyen szó írásról, festészetről, orvoslásról vagy zenekritikáról. Háy János találóan fogalmazta meg Csáth sorsának lényegét, amikor azt írta: „az ő lelke nem tudta cipelni a tehetségét”. Csáth Géza számomra olyan figura, akinek a munkássága és élete elengedhetetlen része a magyar irodalomnak, mégis úgy érzem, viszonylag keveset beszélnek róla. Pedig már az is figyelemre méltó, hogy Kosztolányi Dezső unokatestvére volt. Érdekes módon Kosztolányi neve maradt fenn jobban az emlékezetünkben, holott sokszor épp Csáth volt az, aki bátrabb, merészebb volt, aki több művészeti ágban is maradandót alkotott. Amiért különösen szeretem Csáth műveit, az az, hogy nem próbálja szépíteni a dolgokat, nem bonyolítja túl a mondanivalóját. Lényegre törő, gyakran nyers mondataival képes igazán mély hatást gyakorolni az olvasóra. Emlékszem, amikor először a kezembe vettem írásait, napokig a hatásuk alatt voltam. A Fekete csönd vagy a Béka például számomra egészen különleges szövegek.

Volt már olyan színházi baki vagy forgatási helyzet, amit azóta is emlegettek a kollégáiddal? Egy váratlan helyzet, ami kicsúszott a kezetek közül, végül mégis jól sült el?

– Amikor a Vörösmarty Színházhoz kerültem, Lendvai Zoltán rendezte a 80 nap alatt a Föld körül című előadást, amiben számos szerepet játszottam, azt hiszem, vagy tizenhárom öltözésem volt a darab során. Volt egy alkalom, amikor a második felvonást kezdtük el, de bent maradt egy műanyag hal, pontosan a színpad közepén. Bement a főszereplő, Egyed Attila, és úgy gondolta, hogy egy könnyed ütéssel kigolfozza majd onnan az egyik kellékével, csakhogy rosszul találta el, és a hal elkezdett pörögni, mindeközben pedig folyt a dialógus. Ezen már többen is nevettünk oldalt állva. Ezt követően az egyik kollégámnak tolószékkel kellett begurulnia a színpadra, viszont annak kereke megakadt az éppen ringlispílt játszó halban, így majdnem lebukott a színpadról. Fojtogató röhögés lett úrrá rajtunk, már-már egymást gerjesztettük, a végén pedig befordultunk a játéktérre, és akkor már nyilvánvaló volt a nézők számára is, mi történik. Ők is kacagtak, és mi is. Ezt azóta is többen emlegetjük. Hirtelen kizökkentünk mi, a színészek és a nézőtéren ülők is, és egy teljesen oda nem illő szituáción kezdett el mindenki hahotázni, ezáltal maradéktalanul civilekké változtunk a színpadon. Ilyen nagyon ritkán fordul elő, tanúsíthatom. Azóta is gyakran emlegetem az esetet, és sokszor kuncogok rajta.

Mit gondolsz, a színészethez inkább tehetség szükséges, vagy a kemény munka és szorgalom is elég ahhoz, hogy valaki igazán kiemelkedjen ezen a területen?

– Abban egészen biztos vagyok, hogy kemény munka és szorgalom nélkül nem lehet jól teljesíteni ezen a pályán, és nyilvánvalóan tehetség is szükségeltetik hozzá, de elengedhetetlen, hogy az embernek szerencséje legyen. Nagy adag szerencsére van szükség, mert önmagában az, hogy valaki tehetséges és szorgalmas, nem elegendő ahhoz, hogy valaki elinduljon ezen a pályán és sikert sikerre halmozzon.

Akadt olyan pillanat, amikor különösen úgy érezted, hogy a szerencse melletted állt?

– Nagyon nehéz lenne egyetlen pillanatot kiemelni. Már csak azért is szerencsésnek érzem magam, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek és munka helyett úgy tudok rá tekinteni, mint szenvedélyre, hobbira. Amiatt, hogy ez megadatott nekem az életben, kiváltképp mázlistának mondhatom magam. Nem mellesleg rettenetesen hálás vagyok azokért az emberekért, akik nap mint nap körülvesznek. A családért, a barátokért…

Ha egyetlen mondatban kellene tanácsot adnod a pályakezdő önmagadnak, mi lenne az?

– Talán azt mondanám, hogy „ne félj”. Vagy inkább: „nem ezen múlik”.